Kortárs melodráma sok részben, több szereplővel

Szöveg: Sági Gergely

Utóirat 100 esszépályázat – Új generáció kategória, dicséret

Fények le.
Prológus. (Válság.)
„Ki kellene őket irtani. […] Nem bírom az építészeket, mert a bűneik tovább tartanak a saját nyomorult kis életüknél. […]”
Egyszer volt, hol nem volt, majdnem pontosan 6 éve, 2012. szeptemberének elején, egy kellemes kora őszi napon a Tartomány hivatalban lévő Elnökasszonya avatni járt a faluban, ahol az avató után a (nyilván teljesen véletlenül) bekapcsolva felejtett kamera felvételein látszik és hallatszik, ahogy az Elnökasszony és a Polgármester beszélgetnek:
– Mi az ott?
– Micsoda?
– Az ott, az. Az a hasáb.
– A hasáb? A községházára gondol. Díjakat is kapott, Elnökasszony.
Építészeti díjakat.
– Az egyetlen előnye a válságnak, hogy ennek vége… Soha nem
láttam még ennyire ocsmány dolgot.
– Nem tetszik?
– Már hogyan is tetszene egy olyan környezetben, mint ez a tér?
– Nos… Hát ezek a tartomány építészei…
– Ja. Ki kellene őket irtani.
[…]
A felvétel – ahogy az lenni szokott – azon nyomban ki is szivárgott, és az ebből kerekedő botrány végül az Elnökasszony már amúgy is ingatag politikai karrierjének végét jelentette. Tudjuk jól, a jelenet időben és térben is tőlünk távol játszódik (nem is sejtjük valószínűleg, hogy mindkettőben mennyire távol), ráadásul a történelem egyik legsúlyosabb válságának kellős közepén vagyunk. Ez a válság volt azonban az, amikor az építész, mint szakma és mint egyén felelőssége egészen új megvilágításba került, a történetből kirajzolódó kép pedig nagyon élesen mutat rá tértől és időtől függetlenül ma is létező problémákra.