Budapest, Pozsony és Belgrád új arcai

Szöveg: Lovra Éva

Budapest, Bratislava (Pozsony) és Beograd (Belgrád) olyan feltörekvő, magukat világvárossá kinövő (vagy arra törekvő) fővárosok, amelyek fejlődésének dinamikája egy ponton megtorpant, majd új erőre kapott egy kissé táj- és épített környezet-idegen módon. Városok, amelyeket meghatároz a Duna. A Száva folyó és a Duna folyam találkozásánál elterülő Belgrádban a történelmi várost és a második világháború után épült Novi Beográdot hasonlóképpen választják el a folyók, mint ahogy Pozsonyban egy áthidalható gátat szab Petržalka és az óváros között a Duna. Városok folyamatos változásban, amelyek az életem egy pontján az állandóságot jelentették.
A Duna mellett egy bizonyos értelemben a közös múlt is meghatározza épített környezetüket, s ha Belgrádról beszélünk, akkor nem tekinthetünk el a határokon átnyúló Habsburg hatástól sem. Mégis Pozsony és Belgrád az, amely jobban befogadta az aktuális trendeket, s ahol a Docomomo által is elismert értéket képviselő szocialista modern építészet alakult ki, Belgrádban már 1948-tól, míg Pozsonyban némi fáziskéséssel reagálva a változó politikai színtérre. A kortárs építészetre és az ingatlanfejlesztésre adott reakciók is részben a történelmi múlt és az aktuális társadalompolitikai trendek ismeretének tükrében nyernek értelmet, elfogadást. S ehhez járul még a beruházás esztétikai minősége és a helyszíne is.
Belgrád hosszú ideig, már a kilencvenes évek polgárháborújával kezdődően, majd a 1999-es bombázásokkal bezáróan egy olyan gazdasági és politikai leépülésen ment keresztül, amely megakasztott minden fejlesztési törekvést. A 2000-ben kezdődő új időszak is lassan hozott változást, az ezt követő mintegy tíz évre egyfajta hibernáció jellemző. Az ébredés első sokkja mégsem az ingatlanfejlesztési törekvés, a Száva-parti ’Beograd na vodi’ (nemzetközi viszonyok között ismertebb nevén Belgrade Waterfront) volt, hanem a Luka Beograd – City on water (Belgrade Danube Waterfront) a Dunán, amelyet Daniel Libeskind és Jan Gehl jegyez.