Tompa Andrea író

Miközben megérkezik a szerkesztő elháríthatatlan felkérése, hogy írjak a kert és a művész kapcsolatáról, éppen egy olyan önéletrajzot olvasok, amelyben a kert számtalan alakban és formában tűnik fel, sőt a szerző a kert öntözésének négy módozatát is leírja. Egy több mint ötszáz éve élt asszony írja, az irodalom legelső nagy női alakja, aki számára a kert a létezés és az istenkapcsolat legmélyebb metaforája. Avilai Szent Teréz így fogalmaz: „egy ilyen magamfajta piszkos és bűzös szemétdombon olyan jó illatú virágos kertet tudott ültetni”, ki más, mint a Teremtője. Avilai, e nagy írónő és nagy szent után azonban nem sok kedvem van a kertről írni, az ő nagyszerűsége mindent kimerít; a magyar fordítású önéletrajzban egyszer sem szerepel a „kertem”, de a kert, a Teremtő bőségének és az emberi erőfeszítésnek a közös csodája, pontosan negyvennyolcszor. A kertről, a kertemről legfeljebb egy regényt tudhatnék írni, nem egy esszét, tárcát, gondolatfutamot, lehet, hogy egy szinopszis lesz belőle.
A szerkesztő elháríthatatlan felkérést küld tehát, mert kínzó kötelességtudatból úgy gondolom, valamiféle hálát kell betűkkel kifejeznem a kert iránt, amelyben élek. Kertem, mondanám, de nem áll kézre vagy papírra ez a tulajdonlás. Ez csupán egy rám bízott kert. Gondjaimra és örömömre bízták. Előttem is létezett, utánam is létezni fog. Ha szerencséje van. (Velünk szerencséje volt, „a” kertet építési telekként adták el egy aktuális gazdasági válság közepén a város szélén, szegény öreg ház és kert arra várt, hogy soklakásos társasház épüljön a helyére, de a válság pofonvágta a vállalkozót, így megszabadult tőle.) Téglafallal körülvett apró kert, sarokkert, mondhatnám, ha van sarokház, kívülről nem lehet belátni, csak az óriási eper- és fenyőfa, meg az idénre gazdagon áradó vadszőlő üdvözli a kívül lévőket.
Belül a kert rettentő veszteségeink vigasza. Gyermekorom elmúlt, elveszett, törvényszerűen odalett szilvafái, fűszálai és dáliái helyett vigasztal. De gyerekkoromban nem éltünk közvetlenül a kertünk mellett – oda el kellett menni. Nem pizsamázhattunk egész nyáron a kertben, nem vacsoráztunk, aludtunk, sátoroztunk, olvastunk a végtelenségig a kertünkben, csak amikor elhatározott módon kimentünk oda. A mostani kert itt van nem hogy karnyújtásnyira, de a dolgozószobámnak ajtaja is nyílik a kertre – a férjem vágatta az öreg ház falára, jó lesz az, mondta, mire én vállat vontam, majd amikor leültem írni, megértettem, mit jelent, ha az íróasztal alig fél méterre van a kerttől. Ez az állandó elérhetősége az egyik erénye, hogy nem elzárkózik, hogy nem kell utazni hozzá, hogy itt kínálja magát folyton, mintha egy szerető szülő volna.
Tanít a végességről. A kert „nagyobb nálad”. Volt és lesz. Így aztán elhelyez abban a folyamatban, amit létezésnek hívunk, melyben egy kicsit benne vagyunk, de aztán huss, eliramlik belőlünk az élet. Tanít az erőről. Van erőd formálni, teremteni, alakítani, szántani-vetni-aratni, és ha akarod, új fajokat hozol benne létre. Isten lehetsz! De a kert nagyobb nálad, van saját Istene, évszakok, aszály, forróság, sár, eső, mocskos hólé, bár ez egyre ritkábban. Egy saját élet, ami független tőled.
Ha kertben vagy, a létezésben vagy. Nem tudod kiszakítani magad belőle.
A kert tanít az erőmről és az erőtlenségemről. Ez így együtt pontosan az, amit tudni kell, ismerni és elfogadni az alkotáshoz. Valamit létre tudok hozni, és akár hatalmas, őrületes erőfeszítéseket is tudok tenni, hiszen alkotni akarok, saját erőmből és azon egy kicsit túl is. És belátni, hogy mindez véges, van határa, kerítése, amin túl elterül a nagy, beláthatatlan nem-tudás sivataga, ahol számomra nem nő semmi, nincs egyetlen enyhet adó árnyék sem. És, maradva a kert-metaforánál, folyton az a vonzó, amit nem tudok, és ott akarok oázist teremteni, ahol a finom, mindent elnyelő homokon túl semmi sincs, oda hordom az éltető vizet, hisz nemcsak saját kertemben hűsölök folyton, abban, amit már tudok, amit létrehoztam – pontosabban valamiféle szerencse folytán létrejött –, hanem minduntalan a szélekre merészkedek, mi van azon túl, amit tudunk?
A kertet nem uralom, se nem birtoklom. A kertet rám bízták, gondozom, teszek érte, próbálkozásaim hol meddőek, hol termékenyek, de nem emberi nagyságunk bizonyítéka, hanem a létezés nagyságáé, amiben mi pusztán haszonélvezők vagyunk.
NB. Több mint egy évtizede próbálok úgymond füvesíteni egy kis területen. Sokféle erőfeszítést tettem már, még szakértői véleményt is kikértem. Idén földdel sűrűn összekevert fűmagot szórtam szét, de ezt már tavaly is csináltam, sőt, talán két éve is. Micsoda pázsit!, mondta egy látogató idén április végén. És tényleg, hirtelen úgy nézett ki. Holott a kert tele volt rigóval, soha ennyi rigó nem jött még, zabálták a fűmagot, gondolom, meg akadt bőven vizük is. Erős, sűrű fű. Csak úgy. Eddig miért nem, most miért igen? Nincs rá válasz. A foltos macska óvatosan, lábemelgetve jár a fűben, bogarakra vadászik. Egy napfolt csillog a szőrén, szinte rőtnek tűnik. Olvasni akarok, de figyelem. Észrevesz egy rigót. A macska összehúzza magát, mozdulatlanná dermed. Az élet drámája kezdődhetne, bár a rigó mindig fürgébb.