Valerio Olgiati és Nikos A. Salingaros gondolatainak összehasonlítása

Szöveg: Erdős Imre

A világ, amely körülvesz bennünket, meghatározza gondolatainkat és életminőségünket. A legelemibb és legnagyobb hatást gyakorló impulzusok, melyeket a látásunkon keresztül képek formájában tapasztalunk meg, javarészt a minket körülvevő épített környezetből származnak. De mi határozza meg számunkra egy kép vizuális és érzelmi hatását? Mi ad fogódzót a mai világ különféle eszméinek zűrzavarában az emberek számára ahhoz, hogy képesek legyenek különbséget tenni a helyes és a helytelen között? Egyes tényezők, mint például a forma és a szín, nyilvánvalóak; ellenben a részletek közötti összefüggések rendszere, amit jórészt csak tudat alatt érzékelünk legalább ugyanennyire fontos. Az ember úgy fejlődik, hogy az élete során beérkező információkat folyamatosan rendszerezi és újra-rendezi. Azt, hogy kik is vagyunk, és hogyan léphetünk harmonikusabb kapcsolatba világunkkal, mindenképp érdemes tanulmányoznunk és továbbadnunk az utánunk következő generációknak.

Mára szinte közhellyé vált az a kijelentés, hogy nagyon nehéz korunkban felismerni a valódi értékeket, mert eltűntek a korábbiakban fogódzót jelentő normák és gyakorlatilag relativizálódott minden. De valóban ez lenne a helyzet? A kérdés több kortárs építészt és építészet-elmélet kutatót is foglalkoztat. Jelen recenzióban a témához kapcsolódó egyik legnépszerűbb írást, Valerio Olgiati és Markus Breitschmid építészetelmélet-kutató Referenciák nélküli építészet című könyvét (Non-Referential Architecture, 2021) hasonlítom össze egy másik – a témát az evolúció és a természettudományok felől megközelítő, s talán kevésbé ismert – kortárs építészetelméleti írással, mely annak idején Szalai András tanár úrnak köszönhetően akadt a kezem ügyébe a mesterképzésem ideje alatt a Debreceni Egyetem Műszaki Karán. Nikos A. Salingaros görög matematikus-fizikus professzor mentorával, Christoper Alexanderrel – aki a mintázatnyelvvel foglalkozó írásaival szerzett magának méltán nagy népszerűséget (C. Alexander: A Pattern Language, 1977) – sokévnyi kutatásuk eredményeiből egy olyan könyvet állított össze, mely az emberi észlelés általános működési mechanizmusait veszi alapul az építészetről való gondolkodáshoz. (Nikos A. Salingaros: A Theory of Architecture, 2006)

A két könyv eltérő szempontrendszer alapján épül fel. Olgiati a bevezetést követően 7 nagyobb alapelvbe csoportosítja gondolatait. Míg ő szerzőtársával a tudományosságot inkább háttérbe szorító, rövid és olvasmányos formátumot választotta, mindössze egyetlen magyarázó ábrát felhasználva, addig Salingaros a különböző kutatási eredményeit matematikai összefüggéseken és számos elemző rajzon keresztül vezette le, konkrét ismert épületeket is diagnosztizálva, sajátos szempont- és fogalomrendszere alapján. Mindkét hozzáállás tudatos és konzekvens, azonban a terjedelem és a részletekre való kitérés következtében Salingaros írása jóval kézzelfoghatóbb és gyakorlatiasabb vizsgálati módszert nyújt az olvasó kezébe, mivel számos különböző forrást és tudományterületet hív segítségül a jelenségek értelmezéséhez és bizonyításához.

Noha a művek terjedelmükben és felépítésükben is nagyon eltérőek, a szerzők azonos alapról indulnak, miszerint az építészet intim és elválaszthatatlan kapcsolatban áll azon erők rendszerével, amelyek formát és ritmust adnak a fizikai világnak, amelyben élünk. Az építészetet, legyen szó akár csak egyetlen épületről, vagy akár egy egész városról, az alapján kell megvizsgálnunk, hogyan viszonyul az emberekhez nap mint nap. Vizsgálódásunk túl kell mutasson a puszta külső megjelenésen, és a teljes összefüggésrendszert kell megragadjuk. Csak így érhető el, hogy az emberek számára élhető és emberséges környezetet hagyjunk hátra. Sokkal nagyobb figyelmet kell fordítanunk a jövő generáció mindennapjait meghatározó terek kialakítására, mint eddig bármikor, hiszen a modern elméletek rendezetlen szférájában egyre nehezebben állapítható meg, hogy mi is a valóban hasznos és érvényes információ.

Valóban referenciák nélküli világban élünk?

 Olgiati felvetése szerint ma már nincs olyan szilárd és erős referencia ahhoz, hogy egyesítsen bennünket. Az általa ’égi sátor’-ként emlegetett égboltot szemlélve a minket körülvevő varázslatos világnak sokszor már egyáltalán nem is tulajdonítunk jelentőséget. A csillagokra pillantva a csodálkozásunk éppolyan gyorsan tovasuhan, mint a már sokat látott és megunt tűzijátékfények. Ez a tudat alatti vagy tudatosan is észlelt hiányosság pedig nem csak egyszerűen ideológiai álláspont. Mindent áthat az erőteljes, egyesítő eszmék hiánya. Nietzsche híres mondata egyre inkább igazzá kezd válni. Leromboltunk és megöltünk minden szentet, s ezzel mára valami, ami oly sokáig szilárd fogódzót nyújtott, elveszett. Önként tettük félre az egy egyetemes igazságot, és ennek hiányában szinte lehetetlen megmondani, milyen ideál is van a mai világunkban.

A kérdés, hogy vajon ‘rossz irányba’ haladunk-e, Olgiati szerint legfeljebb retorikai.

’Lehetőség van azonban arra, hogy megkérdezzük a régi eszmékben hívőktől, hogy pontosan mit szeretnének újraéleszteni, amit mindenki vagy legalábbis sokan tisztelnek? Hiábavaló lenne a tabuk újbóli bevezetése és az erkölcsi érvek újonnani felépítése. Egy szánalmas, banális világban élünk, amely nem ismer többé semmit, ami nagyobb önmagánál. A jobb világ utáni vágyak azonban felvetik a kérdést: hogyan nézne ki egy nem elvarázsolt világ, ahol a megosztottságnak, szakadásnak és törésnek nincs helye? Éppen ellenkezőleg, nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy a referenciák nélküli világra egyre inkább az a jellemző, hogy nem csak a szent szövegek naiv olvasása, hanem a tekintélyes dogmák sem működnek. A kétértelmű és az ambivalens átvette a hatalmat. Az egyetlen és egyetemes igazság felé vezető ideális út ma már nem létezik; vagy másképp fogalmazva, az igazság csak többes számban érhető el.’ [1]

Egy fontos tanulsága azonban mindenképpen van a múlt eseményeinek, akár helyesnek, vagy helytelennek ítélünk is meg valamit retrospektív szemmel. Ez pedig nem más, minthogy az előzetes vízióink és elképzeléseink tévedésekhez is vezethetnek és olyan mértékű függőséget is okozhatnak, hogy egy idő után talán már nem is leszünk képesek élni nélkülük. Valami olyan zsigeri dolog után kell hát kutakodnunk, ami minden ember számára ugyanazt jelenti és egyformán érinti meg a lelkünket. A két szerző ezzel kapcsolatban más megközelítésből ugyan, de ugyanarra jut: az igazi varázslat a kiábrándulás és az újra-varázslás kölcsönhatásában rejlik, ami sokkal tartósabb, érvényesebb és összetettebb dolgokat eredményez, mint bármi más.

Salingaros ezt a kérdést a darwini folyamatokkal, egy fizikus szemüvegén keresztül válaszolja meg. A világ szerinte eddig is gazdag és összetett volt, legfeljebb nem figyeltünk kellőképpen a természetben előforduló hierarchiára és rendre, amelynek mindannyian részesei vagyunk:

’Az általam bemutatott tudományos eredmények ellentmondanak a jelenlegi építészeti hiedelmek nagy részének, ezáltal bírálják azokat az építészeket, akik figyelmen kívül hagyták ezeket az eredményeket most és a múltban egyaránt. A modernizmus egyik kifejezett célja – és sikerének fő oka – az volt, hogy innovációival legyőzze a természetet. Ehhez azonban a szükségesnek és a természetesnek az ellenkezőjét kellett megtenni, ami sérti az emberek érzéseit és legalapvetőbb ösztöneiket. Az építészeknek új, intellektuális igazolást kellett találniuk normáikra, mert ezek egyértelműen ellentmondtak érzelmeinknek és fiziológiánknak is.’ [2]

A referenciák nélküli világ tehát még nem süllyedt le annyira, hogy teljesen varázslat nélkülivé váljon. Tudományos ismereteink ellenére sem változtunk át tisztán racionálisan működő lényekké. A világ rejtélyeire és varázslatosságára nyíló ajtók alapvetően megmaradtak, csak a megfelelő helyen kell őket keresnünk.

A rend, a térélmény és az érzelmi jólét

Salingaros a kutatása eredményeinek bemutatása mellett élesen kritizál is könyvében. Úgy véli, hogy azok, akik ma a médiában vagy a katedrán általában ’építészetelméletről’ beszélnek valójában tévednek, és amit jelenleg ’építészetelméletnek’ nevezünk, az nem túl hasznos a tervezési gyakorlatban. Szerinte nemcsak, hogy az építésztársadalom nem rendelkezik elmélettel, még azt sem tudja a szakmagyakorlók nagy része, hogyan nézne ki egy életképes elmélet. A szakmai szervezetek és akkreditáló testületek pedig, amelyek más szakmák esetében őrszemekként működnek, úgy látja, teljesen figyelmen kívül hagyják ezt a szakmánkban uralkodó ellentmondást.

Olgiati is kritikával él, de talán nem ennyire élesen. Az ő véleménye az, hogy az épületeket nem elsősorban a történelmi és a társadalom építészeten kívüli szemüvegén keresztül kell vizsgálni, ahogy az az egyetemi építészettörténeti kurzusokon szokás. Úgy gondolja tévhit, hogy az épületek történeti és társadalmi tanulmányain keresztül megérthető, mi a fontos a gyakorló építészek által folytatott munkában.

’Az építészet kronologikus vizsgálata nem lényeges, ha az a cél, hogy az építész megismerje és értelmezze az épületet. Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyakorló építészeknek ne kellene tanulmányozniuk a múltból származó épületeket. Ellenkezőleg, az építész hihetetlen sokat tanul a múltbeli épületek meglátogatásával és tanulmányozásával, és ezt gyakran és részletekbe menően meg is kell tennie. A gyakorló építész azonban egyáltalán nem nyer sokat abból, ha az épületeket valami önmagukon kívüli szempontrendszer szerint tanulmányozza, nevezetesen, ha az épületeket egy építészeten kívüli fogalom, például vallási, állami vagy magánideál absztrakciójaként tanulmányozza. Az épületek formai konstellációit a legjobb anélkül tanulmányozni, hogy bármiféle életrajzi információt figyelembe vennénk arról, hogy ki és miért építette őket. Ezt szem előtt tartva az építész számára gyakran előnyös, ha semmit sem tud azokról a civilizációkról, amelyek az épületeket építették.’ [3]

Mi marad akkor, ha ezeket a rétegeket eltüntetjük a képből? Kizárólag a megtapasztalható térélmény. Építészként persze természetesen szeretnénk tanulni a már meglévő épületekből, ezért folyamatosan megpróbáljuk értelmezni, kategorizálni és csoportosítani őket. De hogyan is értelmezünk egy épületet? Mi a fontos számunkra, amikor egy épülettel találkozunk, és úgy döntünk, hogy megvizsgáljuk?

Salingaros szerint az, hogy az építészeti közösség megkülönbözteti az építészeti stílusokat valamiféle külső jellemző szerint, például a különböző anyagok használata szerint, nem igazán releváns. Ezzel szemben egy belső tulajdonságot, a szerkezeti rendet emeli ki, mint a legfőbb meghatározó tulajdonságot, és három törvényt alkot erre vonatkozóan. Elmélete szerint az ezeknek engedelmeskedő vagy ellentmondó konstrukciók anyagfelhasználástól függetlenül létrejöhetnek:

1. törvény A legkisebb léptékű rendet kontrasztpárok teremtik meg, amelyek kiegyensúlyozott vizuális feszültségben léteznek.
2. törvény Nagy léptékű rend akkor jön létre, ha minden elem olyan távolságban kapcsolódik az összes többi elemhez, amely csökkenti az entrópiát.
   

3. törvény A kis lépték a nagy léptékhez a köztes léptékek összekapcsolt hierarchiáján keresztül kapcsolódik, amelyek léptékaránya megközelítőleg e ≈ 2,7.

 Olgiati ezzel párhuzamosan az épületek genealógiai elemzését vezeti elő. Ez a nézőpont is éles ellentétben áll az épületek társadalmi elemzésével. Egy épület genealógiai elemzése, mondhatni DNS-ének analízise tulajdonképpen a tér-konstelláció elemzése. A tér-konstelláció szó alatt ő nem csak többé-kevésbé zárt terekre, azaz a helyiség tipikus definíciójára gondol, hanem mindenféle külső- és az épület teljességét alkotó belső terek összességére is. Az az alapvetése, hogy ha egy építész megpróbál megérteni egy épületet, akkor az épület formai tulajdonságait kell tanulmányoznia. Salingaros-szal ebben a kérdéskörben mindketten ugyanarra jutnak, miszerint az épületek formai térkonstellációja minden olyan dolgot tartalmaz, ami egy építész számára szükséges az épület megértéséhez.  Ez a felvetés egyben annak kijelentése is, hogy egy épülettel kapcsolatban nem lehet mindent konceptualizálni, léteznek objektív elemi erők, amik ezek felett állnak.

Olgiati első alapelve szerint fontos felismerni, hogy ahhoz, hogy az embereknek határozottan objektív térélményben legyen része, az szükséges, hogy az építész szándékosan alkosson térélményt:

’A hangsúly a szándékosságon van. Ha az építésznek nincs szándéka egy helyiséggel, és nem tudja, milyennek kell lennie az ember térélményének, akkor nagyon valószínűtlen, hogy egy helyiség látogatója vagy lakója olyan térélményben részesüljön, amely túlmutat egy egyszerű helyiség szintjén. Ha a belső és a külső terek nem alkalmasak arra, hogy különböző élményeket keltsenek – olyan élményeket, amelyek önmagukban is különleges módon élénkítik a képzeletünket –, akkor az ilyen terekben az embernek nem lesz más lehetősége, mint képzeletével visszavonulni a saját privát szférájába. Szükséges, hogy az építész a tér élményeit összehangolja. Az építész ezt úgy éri el, hogy pontos fizikai megfogalmazást ad az egyes helyiségnek a formája, falai, oszlopai, padlója, mennyezete, anyaga, fényei, textúrája, akusztikája és minden egyéb olyan tulajdonsága tekintetében, amelyek a helyiségbe belépve lekötik az ember érzékszerveit.’ [4]

Olgiati szerint a térélmény nem egy olyan belső megérzés, amelyet a lakó valamiféleképpen a gyomrán keresztül érez, azaz nem egyfajta ‘zsigeri érzés’, mivel az épületeket nem érzelmileg és nem egyénileg érezzük. Egy lakó az épülettel érzékszervi apparátusának összességén keresztül találkozik, beleértve a kognitív képességeket is, hiszen az elme az emberi lények fizikai rendszereinek része. Az épületről való gondolkodás tehát az épület fizikai benyomásaiból születik. A csak érzelmeken és érzéseken keresztül érzékelhető és átélhető épületek – amik kevés eszközzel dolgoznak, különösképpen a minimalista épületek – korlátozott mozgásteret hagynak az embereknek a részvételre, így az ilyen terekben az emberek fogódzó hiányában magukra maradnak érzelmeikkel és érzéseikkel. Ami azért súlyos, mert az ember elveszettnek érzi magát, ha nincs a környezetében valami, amihez kötődhet. Könnyen belátható, hogy mindannyiunknak szüksége van valami stabilra, hogy megbirkózzunk saját identitásunk bizonytalanságaival.

Salingaros a fraktál-mintákat és a léptékhierarchiát hozza fel ennek igazolására. Ezeken keresztül lényegében ugyanazt állítja, mint Olgiati. Amellett érvel, hogy a sikeres épületeknek van egy kiemelkedő tulajdonsága, mégpedig, hogy természetesnek és kényelmesnek érezzük őket:

’Az emberek kis léptékben kapcsolódnak a környezetükhöz (mert azzal sokkal közvetlenebb kapcsolatban állnak), de igénylik azt is, hogy biztonságra leljenek a nagyméretű struktúrákban is. A környezeti fenyegetésekre beépített emberi reakciónk van, és azok a struktúrák, amelyek természetellenesnek tűnnek veszélyeztetik ősi biztonságérzetünket. Egy épületet a formától és a használattól függetlenül, az ember akkor tekint szépnek, ha érzelmileg kapcsolatba léphet vele, és ez csak akkor lehetséges, ha az épületre nagyfokú szerkezeti rend jellemző. A szerkezeti rend pozitív érzelmi állapotként való észlelése pedig független bármiféle véleménytől, divattól vagy stílustól.

Tehát az érzelmi jólét kísérleti kritériumként használható egy struktúra hatékonyságának megítélésére. Egy mintázatban vagy egy struktúrában azonnal kapcsolódunk a részletekhez, mert a kis léptékhez kapcsolódni érzelmi élményt jelent számunkra. Másrészt a forma érzékelése gyakran némi gondolkodást igényel, ami egy intellektuális folyamat. A három törvény szerint az építészettel való kapcsolatunk először a legkisebb léptékben, majd a köztes léptékeken és végül a nagy léptéken keresztül fordul elő – és mindez csak akkor lehet sikeres, ha az összes lépték összekapcsolódik.’ [5]

A varázslathoz szükséges ellentmondások

 A mai, referenciák nélküli építészet Olgiati állítása szerint nem törekszik az összhangra és egy konkrét stílus kialakítására. Ehelyett szobáról szobára cezúrát, azaz a térélmény áramlásának tudatos megszakítását, egyfajta szünetet igényel, amely az egyik térbeli konfigurációtól a másikig tart és amelynek változása nem fokozatos, hanem hirtelen.

Az ilyen cezúrák ellentmondásokat hoznak létre, amik ösztönzik és kreatívvá teszik az embereket.

Ezekben a pillanatokban a tér élménye nem csupán ‘zsigeri érzés’; benne foglaltatik minden korábbi emlék is, amit már láttunk és éreztünk, amikor közeledtünk az épülethez, és átsétáltunk a szobáin. Azt is mondhatjuk, hogy az ellentmondás egy kompozíciós stratégia, amely azt segíti elő, hogy egy épület értelmessé váljon. Nem azért van jelen, hogy valami konkrétat tanítson egy épületről, sokkal inkább azért, mert az emberek szeretnek többé-kevésbé szellemileg játékos módon gondolkodni és kitalálni dolgokat; és néha szeretnek ontológiai gondolatokba bonyolódni a világban elfoglalt helyükről. Olgiati szerint az ilyen térélmény az emberi lények teremtő képzeletéhez szól, ami több, mint valamiféle állatias, egyedül a jelenben élő képzelet:

’Egy épületnek újra és újra kreatívvá kell tennie az embereket, hiszen, ha az emberek megértenek valamit, félreteszik. Ha egy személy olyan mértékben felfogott valamit, hogy egyszerűen felhasználhatja azt további hivatkozásként, mivel az illető mindent tud róla, az elvesztette kreatív vonzerejét. Az újdonság szempontjából fontos az ellentmondás. Az emberek élvezik, ha megpróbálhatnak megérteni valamit, amit még soha nem láttak vagy még soha nem tapasztaltak. Az ellentmondás, mint kompozíciós elv nem különbözik attól a rendszertől, amellyel Kant megpróbálta megmagyarázni, mi készteti az embereket arra, hogy szép ítéletre jussanak. Kant azt állítja, hogy három fázis lép életbe, mielőtt az emberek valamit szépnek ítélnének. Először is az érzékszervi ingerek aktiválódnak, amikor az ember szembesül valamivel; másodszor, a kezdeti inger beindítja az ember képzeletét; és harmadszor, ott van a személy azon kísérlete, hogy felfogja, amit elképzelt. Kant amellett érvel, hogy a szépség érzése nem akkor keletkezik, amikor az ember képes fogalmilag felfogni valamit abban az értelemben, hogy teljesen megérti, hanem a képzelet új lehetőségei és az egyre újabb próbálkozások közötti állandó oda-vissza mozgásból jön létre a személy elméjében. Az a legjobb művészet és a legjobb építészet, amely képes folyamatosan a képzelet és a konceptualizálás közé kapcsolni az ember elméjét. Úgy képzelhető el, mint egy ping-pong játék a képzelet és a konceptualizálás között. Kant azt állítja, hogy az ember unatkozna, ha valamit teljesen fel tudna fogni. Nem foglalkozna vele többé kreatívan, ha egyszer már teljesen felfogta. Ha ez megtörténik, akkor már csak az a teendő, hogy alkalmazzuk további hivatkozás céljából; a tulajdonképpeni esztétikai rejtvény azonban megoldódna, és ezáltal minden iránta érzett érdeklődésünk elvesződne.’ [6]

A legtöbb laikus ember naivan azt feltételezi, hogy az építészek elméjében egy tervvel kapcsolatban megszületett gondolat – s így az építészet is – teljesen eredeti. A valóság azonban, hogy gondolatainkat lényegében az határozza meg, ami már korábbi tapasztalatainkból adódóan ott van. Gondolkodásmódunk csak akkor változik meg tartósan, ha ugyanazon ingernek ismételten ki van téve, azaz kondicionálás útján. Ha valamilyen okból kifolyólag rossz példák rögzülnek, eltorzulhat és egészségtelenné válhat világképünk, ennél fogva a helytelenül megalkotott környezet beláthatóan sokkal több kárt okoz a civilizációnak, mint pusztán az építész szakmának, mivel minden térélmény mélyen behatol a lelkünkbe.

Salingaros Olgiatitól eltérően kritizálja a folyamatos cezúrát, a hirtelen felbukkanó, meghökkentő ’építészeti mémekre’ pedig egyenesen a számítógépes vírusok analógiáját használja:

’Az építészeti mémek érzelmekkel kecsegtetnek: újdonságukkal magukra vonják a figyelmünket. Meglepnek minket azok a formák, amelyek eltérnek az örökölt elképzeléseinktől, hogy milyennek is kell lennie egy épületnek. Ugyanakkor a formák teljes elválasztása a valós emberi szükségletektől segít kapcsolatot teremteni egy innovatívnak vélt újdonsággal. Elfogadtuk azt a mítoszt, hogy aki értékeli ezeket a mémeket (vagy esetleg, aki úgy tesz, mintha értékelné őket), az egy kifinomult, naprakész egyéniség. Sőt, ha az ilyen formák szorongást váltanak ki, annál jobb! Ez egy jól ismert módszer a reklámiparban: válts ki zsigeri érzelmeket – persze nem mindegy, milyeneket -, hogy jobban rögzüljön egy kép a tudatalattiba!’ [7]

Az igazi veszély éppen ez, hogy az ilyen épületek csak tudat alatt regisztrálódnak, nem sokkal később pedig már mentális sablonként használjuk őket. Ez pedig nem vezet bonyolult, szervezett és mentálisan tápláló fizikai rend  létrehozásához. A világkép az emberi agy memóriájában tárolódik, amelyet a széttöredezett és nem összekapcsolható képek egyértelműen roncsolnak. A megkapó építészeti mémek többsége tehát azért káros, mert az univerzum összetettségét és a világunkkal kialakított kapcsolatainkat egy hamis, szétválasztott valósággal helyettesíti. A mémek csak nagyon kevés kapcsolatot hordoznak, és sokszor még az is értelmetlen. Noha mindig együtt léteznek a valódi, tápláló tudással, a tudásbázisunkat alkotó hálózat haszontalanabb részét képezik.

A káros és a tápláló komplexitás

Olgiati szerint, az építészek számára a térélmény kapcsán a legfontosabb a megfelelő összetettség elérése, és ez lényegében bármely anyaggal elérhető. Könnyebb azonban megvalósítani, ha egy helyiség, vagy jobb esetben az egész épület egyetlen alapanyagból (pl. acélból, vasbetonból, vagy fából) készül. Az, hogy előre definiált és ezáltal korlátozott az eszközkészlet, amellyel egy adott helyiség vagy épület létrejön, azzal az előnnyel jár, hogy növekszik a térélmény összetettsége.

Salingaros ettől valamivel mélyrehatóbban is megvizsgálta az összetettséget és annak hatásait. Végül arra jutott, hogy bevezeti az építészeti életteliség és az építészeti komplexitás fogalmát, majd ezen jellemzők szempontjából megvizsgál és osztályoz huszonöt neves épületet. A komplexitási értéket két másik tényező szorzatából, az építészeti intenzitásból és a véletlenszerűségből vezette le. Komplexitáselméletének terminológiája szerint, az építészeti életteliség (L) a rendezett komplexitás jellemzője, míg az építészeti komplexitás (C) a rendezetlen komplexitásé. Gyakran a komplexitás alatt a rendezetlenségre asszociálunk, holott valójában a komplexitásnak két különböző típusa van: a rendezett és a rendezetlen. A biológiai formák rendkívül összetettek, ugyanakkor csodálatosan szervezettek, megteremtve ezzel a kapcsolatot az ‘élet’ és a rendezett komplexitás között.

Ennek a felismerésnek köszönhetően élesen kritizálja a modernista épületek előnyben részesítését, amihez az evolúciót hozza fel példaként: A természetes kiválasztódás a komplexitás szerveződésére támaszkodik. Minden életforma metabolizáló szerkezete meghalad egy bizonyos komplexitási küszöböt, amikor magasabb fejlettségi szintre lép:

’A természetes szelekció arra készteti az élőlényeket, hogy összetettebbé váljanak. Egyes fajok akkor érnek el egy felső küszöböt, amikor szerkezeti összetettségük esélyt ad a túlélésre és a szaporodásra. Nekik nem kell változtatniuk mindaddig, amíg környezetük stabil marad. Mindazonáltal az evolúció iránya, amelyet az elemi életformáktól az emberek felé való haladás határoz meg, egyre bonyolultabb. A szervezett komplexitás hirtelen csökkenése tehát a fajok kihalásához hasonló katasztrofális fordulatként jelenik meg. Csakúgy, mint amikor a vírusok elpusztítják az emlőspopulációt, vagy amikor a számítógépes vírusok törölnek egy merevlemezt, amely tele van rendezett adatokkal, úgy az épített környezet szervezett komplexitása is véglegesen eltűnik, amikor a 19. századi épületeket minimalista stílusú épületekre cserélik.

A minimalista design alacsony információtartalma megkülönbözteti azt más, hagyományosabb építészeti stílusoktól. A biológiai formákat rendkívül magas fokú szervezettségük jellemzi, emiatt képes az ember nagy mértékben kapcsolódni hozzájuk. A nagyfokú szervezett komplexitás (vizuális és szerkezeti) megtalálható a múlt nagy épületeiben is, mint például a középkori katedrálisokban és mecsetekben, valamint a népi építészetben. Ez a tulajdonság szöges ellentéte annak a nagyfokú rendezetlenségnek, amely a részletes, de rendezetlen épületekben, például posztmodern és dekonstruktivista struktúrákban található. A rendezetlen komplexitásra szemléletes példák a külvárosok kereskedelmi zónáiban megjelenő rikító feliratok és anyagok vizuális kakofóniája, valamint a Las Vegas-i kaszinók neonreklámjainak zűrzavara. Korunkban képtelenségnek tűnik a spontán generált komplexitás megszervezése.’ [8]

Kutatási eredményeiből kitűnik, hogy ezzel szemben a megfelelően elhelyezett, rendezett részletek jó közérzetet teremtenek, mert hozzájárulnak a szerkezeti rendhez. Ahogy az is, hogy ez szinte minden, a huszadik század előtt készült műtárgyban és épületben megnyilvánul. Ismeretes, hogy sok modernista ideológus – például Adolf Loos is, akire a szerző többször hivatkozik -, könyörtelenül támadta a díszítést, mint valamiféle ’bűncselekményt’. A túldekorálásból adódó zűrzavar elkerülésére azonban nem a részletek teljes száműzése a megoldás; hanem a nagyobb formák horgonypontjaként az ideális léptékarányok meghatározása és a szükséges részlet, valamint a kisméretű rendezett díszítés mértékének a megtalálása.

’Egyes építészek lekicsinylik a megfelelő mentális környezet iránti alapvető emberi igényt, amelyben kényelmesen élhetünk és dolgozhatunk, és a tereket pusztán formális szempontoknak rendelik alá. Szerintük az egyénnek nincs joga érzelmi komfortot elvárni az épületektől. Ezek az építészek az éles sarkok, fémes élek, masszív kiálló túlnyúlások stb. bevezetésére összpontosítottak az ipari formatervezési szókincs részeként, mindezek pedig érzelmi kényelmetlenségeket okoznak. Formai tipológiájuk megalkuvás nélkül ragaszkodik az egyenes vonalakhoz, még olyan helyzetekben is, ahol a görbék egyértelműen megfelelőbbek. Ez nem mindig funkcionális okokból történik, de gyakran az adott épületekben található funkciók ellen hat.

Környezetpszichológiai tanulmányokból ismert, hogy sok huszadik századi építményben a lakók nagyon frusztráltan érzik magukat. A térbeli kényelmetlenség csökkentésére irányuló emberi ösztönök megpróbálják csökkenteni az elme jólét érzésének hiányából eredő károsodását. Nekünk, embereknek ösztönös mechanizmusaink vannak a fizikai fájdalom elkerülésére, amelyek megvédik testünket és szöveteinket a károsodástól. A modernista építészek nem fordítottak komoly figyelmet arra, hogy érzelmi jólétre van szükségünk az építészeti környezetben: valami létfontosságú könnyen megsérülhet az emberi tudatban egy olyan környezet hatására, amely figyelmen kívül hagyja a szerkezeti rend törvényeit.’ [9]

Olgiati szerint az építészeti rend összekapcsolja az ideát az építendő épülettel. Az építészeti rend építészeti elemek egymás közötti viszonyrendszere a rendező elven belül, és az idea ezen épületelemek segítségével ölt testet. Ezek az elsődleges elemek határozzák meg tehát a hierarchiát. Más szóval, mindenekelőtt a rendező elvnek kell megfogalmazódnia, és csak később kap anyagi megnyilvánulást, határozott fizikai jelenlétet, amikor falai, födémei, tetői, nyílásai és oszlopai szerkezetileg és anyaghasználat szempontjából is aktualizálódnak. Egy valódi ideával rendelkező épület esetében emiatt nincs értelme a ’véletlen’ és ’talált’ fogalmaknak.

A modernitást és a posztmodernitást a közös ideológiák értékébe vetett hit határozta meg. Ezen eszmék ernyője alatt a modern és posztmodern építészet induktív módon megelégedhetett a ‘talált építészettel’.

’Az olyan fogalmak, mint a ‘véletlen’ és a ‘talált’ problematikusak. Elfogadni a ‘véletlent’ és a ‘találtat’ az építészet kreatív útjaként, egyenlő a szellemi és művészi csőd kijelentésével, amennyiben ennek terjesztői visszavonulnak attól a gondolattól, hogy egy épületnek valami értelme is lehet. A közelmúltban a ‘véletlen’ és a ‘talált’, mint elfogadható tervezési mód felemelése érvényteleníteni igyekszik azt a megértést, hogy az építészeti rend egy ötlet eredménye. Az a megközelítés, hogy egy épületet a ‘véletlen’ és a ‘talált’ segítségével készítenek, ahhoz ragaszkodik, hogy az építészeti rendezés önmagában – az ötlettel való bármiféle kapcsolat nélkül – adja az épület értelmét. A ‘véletlen’ és ‘talált’ forma induktív keresésével létrehozható hierarchia ugyan koherens, de nem értelmes.

Ez alapvető különbség. Ugyanaz, mint egy óra lapjának önmagáért való megcsodálása, anélkül, hogy belegondolnánk, hogyan is működik. Egy óramű önmagában is lehet kivételesen szép, de tagadhatatlan tény, hogy igyekszünk még szebbnek találni, ha valahogyan egy ideához is köthetjük. Az óramű hasonlattal élve, a tárgyat szebbé teszi az a tény, hogy tudjuk, az óramű méri az időt, és végső soron össze is kapcsol minket az idő gondolatával. Nyilvánvaló, hogy egy épület a rendeltetés szempontjából sokkal kevésbé specifikus, mint az óramű, de ettől még az épületek sem nélkülözhetik az értelmes ötleteket.’ [10]

Konklúzió

 Mind Valerio Olgiati, mind pedig Nikos A. Salingaros professzor az építészeti tervezéshez való hozzáállásunk újragondolását célozza könyvében. Előbbi egy heurisztikusabb, utóbbi pedig sokkal inkább elemző hangvételben. Az elmúlt évtizedekben szélsőségessé és talán azt is mondhatjuk, kétségbeesetté vált építészeti útkeresés következtében mindenképpen indokolt vitázni ilyen kortárs felvetésekről egy jobb épített környezet megteremtése érdekében. Épületeink kulturálisan és társadalmilag csak akkor lesznek értékesek, ha rendelkeznek elméleti dimenzióval is, amit nevezhetünk szándéknak, ideának, rendező elvnek vagy hierarchikus összefüggésrendszernek is, ami azzal a céllal manifesztálódik, hogy lenyűgöző élményt nyújtson az épületet használó emberek számára. Egy építésznek erről mindig szándékosan kell dönteni. Azonban, ha nincs építész, aki veszi a fáradtságot, hogy értelmes épületeket találjon ki, az épületek legjobb esetben is csak pusztán használható terek lesznek, nem pedig olyan élettel teli helyek, melyek gazdagítják kollektív intelligenciánkat és tápláló érzelmeket váltanak ki az emberek lelkében.

Jegyzetek:

[1] Non-Referential Architecture, Valerio Olgiati, Markus Breitshmid and Park Books AG, Zurich, 3rd edition 2021. 39. o.

[2] A Theory Of Architecture, Nikos A. Salingaros, Vajra Books, Nepal, 2006. 23. o.

[3] vö: Non-Referential Architecture, Valerio Olgiati, Markus Breitshmid and Park Books AG, Zurich, 3rd edition 2021. 45. o.

[4] vö: Non-Referential Architecture, Valerio Olgiati, Markus Breitshmid and Park Books AG, Zurich, 3rd edition 2021. 58. o.

[5] A Theory Of Architecture, Nikos A. Salingaros, Vajra Books, Nepal 2006. 42.o.

[6] Non-Referential Architecture, Valerio Olgiati, Markus Breitshmid and Park Books AG, Zurich, 3rd edition 2021. 107. o.

[7] A Theory Of Architecture, Nikos A. Salingaros, Vajra Books, Nepal, 2006. 249.o.

[8] A Theory Of Architecture, Nikos A. Salingaros, Vajra Books, Nepal, 2006. 213.o.

[9] A Theory Of Architecture, Nikos A. Salingaros, Vajra Books, Nepal, 2006. 42.o.

[10] Non-Referential Architecture, Valerio Olgiati, Markus Breitshmid and Park Books AG, Zurich, 3rd edition 2021. 116. o.