Szöveg: Bán András

A Ludwig Múzeum Budapest − Kortárs Művészeti Múzeum évek óta kevéssé artikulált, ám gyakorta indulatos szakmai vita fókuszában állt, nem kiállítási elképzelései, nem gyűjtési gyakorlata miatt, hanem egy politikai helyzetbehozás okán: múzeumalapítás történjen-e az új Duna-parti betontömbben, s ha igen, milyen módon, mely célok mentén szerveződve, pénzelve, avagy egy meglévő intézmény számára teremtsen a tényként adott monumentális ingatlan új helyzetet? Azzal, hogy a költözés immár megtörtént, s a betonsiló riadt szemlélése helyett most már egy épületet járhatunk be, nyilvánvalóan a beszédmód is változni fog. Bizonyára a fanyalgásé és az elmarasztalásé lesz a vezérszólam. Bár a hangversenyterem fogadtatása arra utal, hogy belátható, még idő előtti lenne katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánítani az épülő, kulturális dominanciájú délpesti városnegyedet. A Művészetek Palotája optikailag is bizsuvá méretezi a mellette található másik nemzeti építményt, s ha talán nem is kellemes távolról élvezni e tömegek formarendjét − így van ez több más európai város millenniumi képződményeivel − de legalább ott, a Lágymányosi híd tövében, a helyen formálódni kezdett egy olyan térség, amely felől a város más, érdekes nézőpontból szemlélhető, kibővül, többarcúvá válik. E piazza sok részletében megoldatlan − s ismerve tradicionális igénytelenségünket, ami a megnyitásra félig készült el, az úgy is marad −, ezzel együtt talán szerencsésebb, ha a magunk részéről a helyről való kritika vezérszólama így hangzana: egy talált tér berendezése, belakása.
Közelítsük meg a múzeumot egy napsütéses szombat délelőttön.
Elsőként: ha merész arculat nem is, legalább karakteres név született a költözés mentén, a MoMÁt idéző Lumú. Csúnya szó, de nem érdektelen. Az idegen nyelven kezelhetetlen Műcsarnokhoz, Gödörhöz vagy Trafóhoz, a fordítást igénylő Magyar Nemzeti Galériához vagy Szépművészeti Múzeumhoz, avagy a névtelen Páva utcához képest ez valamilyen. Magyarázkodást nem igénylő, szubkulturális szakadtságot nem sugalló, emblematikusan használható betűképződmény.
Az épület végülis megközelíthető, sőt tömegközlekedéssel inkább és átláthatóbb módon mint autóval, s ez előny. (Szívesen megkérdeznék még egy kerékpárost is, számára milyen utak vezetnek oda.) A „becsekkolás” még nem zökkenőmentes. Belépve, a régi Ludwig barátja könnyeket ejt a kávéházért és a könyvesboltért: azok otthonossága, illetve szakmaisága helyett a mostani rideg, kivagyi segédintézmények inkább a turista-kizsebelés nemzeti szokását ígérik, semmint a múzeum belakhatóságát. Ugyanígy, korai még véleményt fogalmazni a múzeumvilág ma már elengedhetetlen működéseinek, az eszmecsere és a múzeumpedagógia térbeli beléhelyezkedéseinek módjairól: a régi Ludwig e funkciók kidolgozásában élen járt, bízhatunk a folytatásban. Külön kérdés, hogyan bírná a hely, ha egyszer egy tömegkiállítást, egy „megatárlatot” szervezne a Lumú? A nézővezetés végiggondolatlan architektúrája mely szakaszokon eredményezne kezelhetetlen sűrűsödéseket? Minden körülmény amellett szól, tömegek ide nem valók, jobb ha megmarad célzott közönsége magtalálásánál. Mindenesetre a nyitó események is ezen belátás nevében szerveződtek. A Feszített képek és A modernség talánya hírére nem indultak vidéki buszkaravánok.
Az első kiállításpár ötlettelen, eseménytelen, a tér kockázatmentes kipróbálására való, s arra alkalmas is. A Párizsból elhozott későmodernista válogatásban klasszikus esztétikai tapasztalást kívánó munka éppúgy található, mint ottlétével ható vagy bejárása által átélhető mű, akad időben s akad térben kibontakozó alkotás, van, amelyik vizuálisan zajos, és van, amelyik intimitást kíván. Eme térszervezési kihívások alapján úgy tűnik, az időszaki kiállítások első emeleti területe nem lesz különösebben rugalmas: nehéz lesz például egy életművet vagy a tér átélését kívánó alkotást bemutatni, több kis kiállítás érdekében részekre bontani. Viszont a − bármelyik − modernizmus jegyében született, zárt művek, vagy azok problémák köré szervezett együttesei számára a hely működőképes, sőt akár határozottan méltósággal bírónak is mondható (néhány zavaró részletet leszámítva). A modernség talánya is jól érzi magát itt: revelációt ne várjon a néző, de ha előzetesen elég sokat tud a polifón későmodernizmus időszakáról (ebben amúgy most sem a múzeum, sem a kiállítás nem sokat segít), akkor élményteli ráismerésekben lesz része.
A Lumú munkatársai jól döntöttek, hogy nyitásként affektált reprezentáció helyett gyűjteményük karakteresebb darabjainak „működésére” voltak kíváncsiak az adott hely másik két szintjén. Érzékelhető, hogy a művek kiválogatása, egymáshoz rendelése, értelmezése során kizárólag pragmatikus szempontok vezették őket.
A tér biztosan tartogatott meglepetéseket számukra. Voltak művek, amelyek a régi, kiállításra alig alkalmas kriptában is megtalálták pozíciójuk, felfénylettek, mostani helyükön pedig észrevehetetlenné váltak − s ellenpélda is bizonyára hozható. Szembesülni kellett szintet átmetsző jó átlátásokkal és szerencsétlen térsorolásokkal, amikoris a perspektíva mondjuk egy tűzoltó-készülékre teszi a hangsúlyt. Megtapasztalhatóvá vált, hogy a kétemeletnyi térséget egyként jellemzi a jól bejárhatóság, sőt, helyenként a tágasság élménye, ugyanakkor a mozgékonyság, az invenció hiánya is. De mindezen túl, az alkalmilag falra került művek súlyosabb kérdéseket is fölvetnek − amennyiben a felső emeleteket továbbra is a gyűjtemény változó-állandó bemutatásának szánják.
Ha nem is a költözés feszített körülményei között, de a Feszített képek tereit most már nyugodtan bejárva szakmai munka bontakozhat, amely nem csupán fényviszonyokról és atmoszféráról, hanem − feltételezhető − elképzelésekről és koncepciókról szól.
A Ludwig gyűjteménytörténete a modernség kései állapotába zárta a kollekciót. Ezt vállalva a hely fokozatosan művészettörténeti múzeummá válik? Lehetséges, hogy a Lumú név választása − azaz a Kortárs Művészeti Múzeum elnevezés „ejtése” − erre utal? Avagy az elmúlt másfél évtized és a jelen inspiratív, nagyszabású művészeti változásai keresnék meg a maguk hagyományát a modernségben (ahogy ez például a Tate Modernben történik)? A Feszített képek inkább az első tétel mellett érvel.
Az a kivételes helyzet, hogy a Ludwig gyűjteménye révén kvalitásos művek kontextusában jelenhet meg az elmúlt évtizedek hazai művészetének néhány csúcsteljesítménye, egyúttal a törzsanyag bemutatásának elve marad? Ezzel pedig az elmúlt évtizedek műveinek értelmezési kereteiként az akkori „Nyugat”, az akkori szcéna jellegzetes beszédmódja jelölődik ki? Avagy éppen itt megtörténhetne az elmúlt harminc év közép-európai szemszögű újragondolása, a kánon explicit értelmezése, a műteremtés körülményeinek és jellegzetességeinek kimondása, a lokalitás rekonstrukciója. A Feszített képek inkább az első tétel mellett érvel.
Ahogy a teraszon elüldögélve a látottakat értelmezéspróbáknak veti alá a néző − a kávé jó, bár drága − inkább kérdései sokasodnak. Bizonyos, hogy az új helyzet új stratégiákat javasol a múzeum szakembereinek is. Látható: most biztosra mentek. Korai ebből bármi következtetést levonni.
A nyitó kiállításpár − a művelt közönség számára ismert művek ismert összefüggésekben való megmutatása − nem fogalmaz kihívásokat, nem manifesztál, nem ünnepel. Tapintatosan kifejezi ezzel: ünneplésre újra csak nincs alkalom. Az építés agresszív módja nem tette lehetővé nagyléptékű közös megfontolások kivitelezését. A műveltség, ez az ártalmatlan értelmiségi fényűzés legyen megtisztelve, hogy ilyen mérhetetlenül nagy ajándékot kap. Legyen megtisztelve, meghálálni úgysem tudja. Csináljon bele szép, esztétikus, modern dolgokat. Hogy időközben a múzeum intézménye világszerte átalakult, helyet talált magának a szellem formálódásában?
A Lumú kihívása: megelégszik-e a talált tér berendezésével? A kávé elfogyott, a nap süt, a város szép, a gyerekek szaladgálnak a zikkuraton és a rosszul leterített salakon, a Művészetek Palotája most már itt fog állni. És a kávé mellet felskiccelt első szöveg lényegi jegye, hogy egy szájtra készül, nem kell lezárni, nem kell ítéletet mondani, folytatható, ahogy a beszéd is a helyről, ahogy alakul, ahogy az épített részleteket az idő összekoptatja, megformálja, ahogy a kiállítások és tevékenységek sora kontextust teremt, ahogy az érintettek mindegyik egymás mellé teszi tapasztalatait. Ahogyan kirajzolódnak a lehetséges közgyűjteményi, művészettörténeti, jelenbe beleszóló művészeti és/vagy showbiz szerepek, aktivitások.