L’accademia di Belle Arti di Venezia, Vlence, 05. 07. – 08. 10.

Szöveg: Botzheim Bálint
Fotók: Szegő Hanna, sajtófotók

A képzőművészeti biennálé ideje alatt Velence valóságos műtárgyraktárrá változik. Szerte a városban kiállitások várják a látogatót, rengetegen kihasználják ezt az időszakot, hogy a biennálé flow-jához csatlakozzanak. A Grand Canalét határoló földnyelv tenger felé néző részében, a Zattere egyik volt sóraktárában található a Velencei Művészeti Akadémia egyik külső kiállítóterme. Peter  Halley amerikai képzőművész most itt kapott lehetőséget egy installáció és kiállítás megalkotására az Akadémia és a Flash Art magazin közös felkérésére, a kurátor Gea Politi, a Flash Art magazin főszerkesztője. 

A negyven méter hosszú kiállítótérben nyolc szobát hozott létre Halley, és három művészt kért fel a közreműködésre. Az első négy szoba teljes egészében Halley keze nyomát viseli. Az 5. szobában Andrew Kuo munkái láthatók a falakon, a 6. és 7. szobában Lauren Clay alkotása került főszerepbe, a nyolcadikban R. M. Fischer szobra látható. A műveket kísérő szövegeket Elena Sorokina írta. Mindezt Halley egy olyan installációban helyezte el, amely ide-oda mozog a valós és a virtuális között határán. Pedig nem is digitális eszközökkel, hanem fényekkel, térhatásokkal éri el, hogy a  átogató ne lehessen biztos a pozíciójában. Ez a terület már a térpszichológia fennhatósága alá esik, Halley tudatosan használja a térnek az emberre gyakorolt hatását. Hogy digitális korunkban mit jelent a valóság, arról többek között Antoine Picontól1 olvashattunk válaszokat. Halley azonban saját narratívát épít fel erre. A kiállítás címe egyértelmű utalás a Foucault-i heterotópia fogalomra,
amelyről az 1967-ben megjelent Eltérő terek című írásában elmélkedik.2 Foucault a fogalom korábbi, orvostudományi jelentéséből is kölcsönzött. Az orvosi definíció azt az egyébként normális szövetet jelöli ezzel a kifejezéssel, amely nem a normális helyén, hanem valahol ott jelenik meg, ahol nem kellene lennie. Klasszikus esete, amikor az agy szürkeállománya a fehérállomány mélyére kerül. A szó görög jelentése: rendellenes helyen lévő. A kiállítás helyszínválasztása is egybecseng a heterotópia fogalmával: nem a biennálé területén, hanem a város egy távolabbi pontján helyezkedik el. 

Halley installációjában az első szembetűnő momentum, hogy a tér nem decentralizált, hanem előre eltervezett és hierarchikus, az egyes szobákat csak a másik szobán  áthaladva közelíthetjük meg. A befogadás folyamata is pontos dramaturgiát követ, időbelisége okán egymás után átélhető élményekké fűzi össze a teret. A hatások irányításának hangsúlyozása, az élménymanipuláció kimondatlanul is korunk kritikájaként jelenik meg. Foucault a hierarchia fogalmát a középkor tereinek egymáshoz való viszonya értelmezésére alkalmazza. A szent és profán,
a védett és a kitett terek pozíciójukban, a világban elfoglalt helyük tekintetében is egymás fölött-alatt helyezkedtek el, lokalizációjuk jellemezte a középkori teret. Ebből jelentett továbblépés a Galileivel bekövetkező fordulat: a tér kitágult, az abszolút pozíciók relatív koordinátává váltak. Eltűnt az egyetlen, abszolút nézőpont. Halley azonban a Foucault által már felszabadított teret újra hierarchizálja, abszolúttá teszi ezzel az installációval. Heterópiája tehát kötött rendszer, a mai világunkat láttató,  egyetlen, kiemelt nézőpont. Foucault-t olvasva meghatározó élmény az a fajta lelemény, ahogyan felismeri a világban a különleges tereket, melyek az átlagtól eltérő helyzeteket, viszonyokat hoznak létre. Foucault szerint ilyen tér jelenik meg egy teljesen hétköznapi helyen: a tükörben látott képben. Itt összekapcsolódik a heterotópia az utópiával. A tükörben látott helyről tudjuk, hogy hol helyezkedik el, belépni mégsem tudunk, így tökéletesen megtestesíti a nem-helyet, az utoposzt. Ugyanakkor a tükörben látott kép nem más, mint a világunk leképezése. A tükörben az ismert világunk olyan helyen nyilvánul meg, ahol nem kellene léteznie – a hétköznapi egy nem hétköznapi helyen látható. Halley kiállításán a tükör konkrét fizikai valójában ugyan nem jelenik meg, de mélyen átélhető az a tapasztalat, amelyben Foucault egyesülni látja az utópia és a heterotópia fogalmát. A kiállítás első egysége az a négy terem, amelyekben Halley a korábbi munkáihoz készített rajzi tanulmányokat mutatja be. Ezekben a heterotóp terek keresésével találkozunk. A témák között felbukkan a börtönök világa is, amit Foucault a válság heterotópiákat felváltó, úgynevezett deviancia heterotópiák közé sorol. A válság heterotópiák leginkább a primitív társadalmakat jellemezték, azoknak az egyéneknek voltak fenntartva, akik a társadalom egészéhez vagy szűkebb környezetükhöz képest a válság állapotában voltak: öregeknek, kamaszoknak, vagy akár a menstruáló nőknek. A deviancia heterotópiák ebben a rendszerben a deviáns viselkedésű egyének számára létrehozott helyek, mint például a börtönök, pszichiátriák. Halley nem véletlenül foglalkozik a börtönökkel, arra hívja fel a figyelmet, hogy hétköznapi világunk is börtönné vált: a marketing által ránk eröltetett manipulált élmények börtönévé. A manipuláció természetét elemzi tovább a következő termekben. Az ötödik teremtől a heterotópia más megvilágításba került, Andrew Kuo digitális printjein keresztül a térnek az emberre gyakorolt hatása kerül a középpontba. Maguk a nyomatok az optikai illúzió eszközével élnek, színes sávok váltakoznak egymás mellett, melyekből alakzatok rajzolódnak ki. Az op-art művészet ismert mechanizmusa itt is bekapcsol: ha sokáig nézzük a képeket, mintha meg is mozdulnának, mintha saját belső terük lenne. Alattuk a jelmagyarázat jelentéseket, érzeteket, sőt történeteket társít a színekhez. Wilhelm Wundt német pszichológus, fiziológus már a 1800-as évek közepén foglalkozott az érzetek kialakulásának folyamatával. Leírta, hogy a pirosság és a kerekded forma érzete már az alma látványa után is kialakul, és az ízérzet révén a kellemesség fogalma is társul hozzá. Nemcsak a tárgyak, hanem a terek is érzeteket keltenek, mégpedig a tudatunk több szintjén is. A térről alkotott fogalmaink legalább kétféle csoportot alkotnak. Az egyikbe azok az érzetek tartoznak, amelyek a testünk által determinált térérzékelés nyújt, itt tehát az érzékelés belülről kifelé irányul. A percepció révén felosztjuk a teret, a fent-lent, jobb-bal, elöl-hátul fogalmak hat térrészt határoznak meg magunk körül. A másik csoportba azok az érzések sorolhatók, amelyeket a különféle terek megtapasztalása során élünk át. Andrew Kuo ez utóbbival foglalkozik grafikáiban.

Ugyanakkor az optikai illúzió alkalmazása szándékoltan elbizonytalanítja a látogatót, előbbutóbb már nem tudjuk eldönteni, hogy illúzió vagy valóság, amit látunk. A filozófia egyik alapkérdése ez, aminek mélységeibe először Descartes merült alá.3 Ő azonban végső soron talált egy biztos alapot, és ezzel megerősítést a maga korának racionalista világképéhez. A 20. században viszont Guy Debord4 rámutatott, hogy a társadalom mozgatórugója az uralkodó rendszer által tudatosan megteremtett és fenntartott illúzió, a spektákulum. Andrew Kuo a képeivel nemcsak illúziót hoz létre, ami a kétféle jelmagyarázatból is kitűnik: a színekhez egyrész érzeteket társít, ezzel kommunikálva, hogy az elénk tárt képnek tudatosan alkalmazott kódrendszere van, amivel meghatározott érzeteket fog kelteni a nézőben. Ugyanakkor a színekhez cselekvéssorokat is társít, pontosan definiálja, hogy melyik szín milyen cselekvéssorra fog minket predesztinálni. Ezzel tudatosítja, hogy a mai világban illúzió és manipuláció összeér, a globális befolyásolás a tudatalattink mélyéig hatolhat. A következő teremben Lauren Clay munkáit láthatjuk. A színeket itt fekete-fehér világ váltja fel, hullámzó vonalak, melyek az egész teret, a falakat, a padlót és a mennyezetet is kitöltik. A tér közepét egy hasáb alakú test foglalja el. Ez nem statikus állapot, bár az installáció nem mozog, de méretei révén szinte felfalja a teret, minden mást a terem széle felé présel. A tér feletti uralmat egyre inkább megszerző tárgy a szuperszámítógépeket idézi, ahogyan a rendelkezésre álló földi terünk irányítását egyre inkább az algoritmusok veszik át. Eldöntik, hogy melyik részvény árfolyam emelkedjen vagy süllyedjen, és ezáltal globális folyamatokat befolyásolnak. A tőzsde még szűk mozgástér, ezeket az algoritmusokat annak érdekében hozták létre, hogy a kereskedést segítsék. William Gibson regényében, a Neurománcban5 egy svájci bank szuperszámítógépe át akarja venni az irányítást. Virtuális személyiségeket hoz létre, majd őket irányítva a valós világban köt üzleteket, hús-vér embereknek ad megbízást (és persze jól megfizeti őket), hogy a céljai érdekében cselekedjenek. Mi választja el ettől a mi jelenlegi civilizációnkat?
A kódok, amiket folyton meg kell adnunk a különféle digitális tartalmakhoz, leveleinkhez történő hozzáféréskor, nem csak embertársaink kiváncsisága, de már a gépek ellen is védnek. A Captcha ábrákba rejtett Turing-tesztek is azt szolgálják, hogy bizonyos műveleteket csak ember végezhessen, gép ne férjen hozzájuk. Az utolsó teremben magányosan világít R. M. Fischer automata robotja. Itt az installáció lecsendesül. Ez a tér Halley heterotópiájában kitüntetett helyzetet foglal el. Ide érkezünk meg, ez a téri hierarchia csúcsa, a legfelső szint. Tulajdonképpen a heterotópia eddigi tere véget ért, a robot egyedül áll a semmiben, a hátteret a sóraktár csupasz falai adják. Lehetne az is a terem címe, hogy a robot magánya. De robot ez? Vagy kiborg? Antropomorf jegyeket is mutat, nem tudni hát, hogy ember-gép vagy csak gép. Téren kívüli helyzete azt mutatja, hogy az ember saját magát zárja ki a térből, ha hagyja, hogy az általa létrehozott mesterséges intelligencia vegye át az irányítást. Így Halley installációja felkiáltójellé válik a Zattere terében.

1 Antoine Picon: Mi a valóság a digitális tervezők számára? in: Magyar Építőművészet 2015/4
2 Michel Foucault, Más terekről, 1967, ford.: Erhardt Miklós, in: http://exindex.hu/index.
php?page=3&id=253#2sym , utolsó elérés: 2019.10.18.
3 René Descartes: Értekezés a módszerről, 1637, ford.: Zemplén Jolán, in: http://mek.niif.hu/
01300/01321/01321.htm , utolsó elérés: 2019.10.18.
4 Guy Debord: A spektákulum társadalma, ford.: Erhardt Miklós http://www.c3.hu/~ligal/
spekt%20tars%20liget%2011%20print.pdf , utolsó elérés: 2019.10.18.
5 William Gibson: Neurománc, ford. Ajkay Örkény, Valhalla Páholy Kft., Bp., 1992