Szöveg: Sáros László

Makovecz Imre a Csipke utcai ház előtt, 1974, fotó: Sáros László

Aztán jött a telefon, hogy igaz-e? Nem hallottuk? Nahát!
Aztán telefon „haza”. Honnan tudjuk? Nem tudjuk. Nem akarom tudni. Mert persze nem is igaz. Nem is lehet igaz. Hogy lehetne igaz?
Aztán az onnan neten elérhető „hírharsonák”. A bekészített nekrológok. Mert tudom, hogy vannak ilyenek. Elfektetve a „nekrológfiókokban”. Mert vannak ilyenek is. Már ezt is tudom.
Aztán a kért és kéretlen megemlékezők. Istenem, mennyi szeretet. És mennyi utólagos. Képek, képek, képek. Miért kell mindenre emlékezni? Legkivált képekben. Elég lenne csak a fontosakra.
Aztán most, hogy egy ideje nem mész el az ablak előtt, tudom, hogy ez csak most van, mert majd hazajössz. Csak most hazamentél. Egy kicsit. Végül is, ez mindenkinek kijár. Neked is.
Aztán majd elmesélem, mert közben megjöttünk Belgiumból. Dehogyis mesélem el, hiszen azért mentem oda, hogy megmutathassam neked az Atlanti-falat. Végre a saját fotóimon. Az ezer éve, Virilio Bunker archeologie-ájában megbámult iszonyatos fantasztikumot, a Speer-féle arcnélküli építészetet. Amit úgy szeretsz. Ami úgy érdekelt és piszkált ezelőtt, mindig is. Na, most itt van, elhoztam Neked. De azért az a könyv változatlanul alapkönyv marad. Ugye? Mint Comenius Orbis Pictusa.