Jaroslav Róna kiállítása a prágai DOX-ban, 02. 17. – 06. 08.

Szöveg: Szegő György
Fotók: DOX

Róna az avantgárd művész, Kazimir Malevics terminusa nyomán nevezi magát is architectonnak. A nagy orosz avantgárd saját szuprematista építészeti „modelljeire” alkalmazta ezt a kifejezést. Róna az 1980-as évek óta folyamatosan „épít” monumentális plasztikákat és festményeket építészeti előképek és tájképbe telepített robusztus gépek mintájára.

A prágai Nemzeti Galéria külvárosi kiállító intézménye, a DOX maga is egy, a múlt század első harmadában épült lakónegyede fölé magasodó tájidegen ipari loft-galéria. Udvara felett most Róna életnagyságú léghajó-modellje egy „katasztrófa nyomán akadt fenn” a DOX párkányán. A múzeum-tető népszerű rekreációs hely, amolyan Szemiramisz függőkertje – a mi Új Néprajzi Múzeumunkhoz hasonlítható – rézsűs pihenőparkként üzemel. A MÉ 2010/5-ös számában mutattuk be a DOX által rendezett – a NASA-val is együttműködő – cseh emigráns, brit extatikus sztárépítész, Jan Kaplický emlékkiállítását. Az építész életműve is bővelkedett meg nem valósult, utópisztikus, innovatív technológiákkal elképzelt házakban – kényszerűen modellekben kiállítva. Jaroslav Róna viszont ugyanitt klasszikus technikákkal épít modelleket és fest modelleket ábrázoló festményeket állít ki. Ezek architektons-ikonográfiája három tematikus elemre koncentrál: erődítmény/védelem, szentély/rítus és gépezetek/ipar.
Ebben a tematikus körben folyamatosan készülnek a városromok, elhagyott épületek makettjei, ám a bronzplasztika és az olajkép műfajaiban. Expresszív épület-kópiák, apokaliptikus tájkép-látomások. Sorozatai a fenyegető jövőt megakadályozni kívánó „fellebbezések”, melyek az elmúlt korok és a jövő közötti lebegő érzést közvetítik. Válaszokat keresnek a nyugtalanító disztópiák és a vízionárius utópiák mára egyre testközelibb kérdéseire. Rég eltűnt kultúrák, elfelejtett civilizációk, mint a lehetséges jövők stúdiumai jelennek meg. Egyszerre „jövő-ásatások”, és onnan ránk maradt, „múltból felmerült” jövővíziók.
Róna szoborkompozíciói szerkezetükben megfelelnek az archaikus plasztika évezredes mintáinak. Az alkotóelemek azonban játékossággal kombinálják az antik monolitok mozdíthatatlanságát. A bronz anyaghasználat tudat alatt spiritualitást kölcsönöz és közvetít a befogadó néző felé. Alkotójuk az 1990-es évektől logikus fejlődési lépcsővé vált a „talált tárgyak” műbe illesztése. A klasszikus plasztika számára szokatlan anyagok – bakelit-fragmentumok, különféle műanyagok, alumínium indusztriális termékek – a kereskedelmi csomagolás imázsát idézik, ami kortárs gondolat. Ezek gyakran úgy kapcsolódnak a bronz főmotívumokhoz, hogy szinte a viaszvesztejtéses módszer  szerves, munkaközi látványát tárják a szemlélő elé. Itt visszatérek a DOX kiállítóhely épületére. Ennek mélytűzött „textil-bútorhuzatként” kialakított homlokzati burkolata jól megfeleltethető Róna fenti újabb koncepciójának. Építés és képzőművészet váratlanul aktuális párbeszédbe lépnek.