Műcsarnok, Budapest, 2024, 100 oldal

Szöveg: Botzheim Bálint
Fotók: Műcsarnok

Kós Károly (1883–1977) szerteágazó építészeti tevékenysége végigkísérte a 20. század nagy részét és annak több történelemformáló korszakát. Életműve és habitusa máig példaként szolgál a hazai építészeti élet résztvevői előtt, 2023-tól a szakma legmagasabb állami kitüntetése is az ő nevét viseli.
A Műcsarnok 2024-ben rendezte meg Kós munkásságáról az eddig legátfogóbb kiállítást (lásd MÉ 2024/3). E tárlathoz kapcsolódva jelent meg szeptember közepén a Kós Károly műhelye című kötet a mucsarnok.hu sorozat legfrissebb darabjaként, amelyben építészek és művészettörténészek egy-egy nagyobb lélegzetű tanulmánya olvasható az életmű jelentőségéről, Kós közösségépítő tevékenységéről, valamint a kor párhuzamos művészeti és szellemi törekvéseiről. A kötetben szereplő írások egyben összefoglalják az eddigi legjelentősebb Kós Károly kiállítás vezérgondolatait.
A bevezetőben Szegő György felvillantja Kós Károly építészeti munkái mellett a tipográfusi, kiállításszervezői, grafikusi, szakírói és műemlékvédő tevékenységének kimagasló eredményeit is, hangsúlyozva, hogy az alkotó rendkívül sokoldalú tehetsége révén összművész és polihisztor volt, aki számára a nemzeti identitás és a magyar közösségek erősítése országépítő küldetést jelentett.
Anthony Gall, a műcsarnoki kiállítás kurátora – és Kós életművének évtizedek óta elkötelezett kutatója – tanulmánya a tárlat koncepciója mellett végigveszi Kós pályájának nagyobb periódusait és kiemeli a kifejezetten erre a kiállításra rekonstruált bútorokat, üvegablakokat, kovácsoltvas belsőépítészeti elemeket. Anthony Gall nem csupán gyakorló építész és kutató, hanem az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának dékánja is, az ő hívó szavára az egyetem hallgatói is hozzájárultak egy-egy rekonstrukciós tervvel a kiállítás gazdag tárgyanyagához – ezzel is Kós példáját közösségszervező követve.
Simon Magdolna írása a pályaindulás, a Kós Károlyt ért első, meghatározó benyomásokat veszi végig – a diákkorban megismert és megszeretett kalotaszegi tájtól a párizsi világkiállítás finn pavilonján és az Art and Craft mozgalomhoz tartozó Walter Crane budapesti látogatásán át a millenniumi kiállításig, a Maróti Gézával és Malonyai Dezsővel való együttműködésig, egészen a sztánai Varjúvár megépítéséig. Az életmű korai, nagy alkotásait is részletesen elemző tanulmány bőségesen idéz Kós saját írásaiból és a kortársak reflexióiból.
Magyaróvári Fanni Izabella írásában Kósnak a két világháború közötti és az 1945 utáni építészetét tárgyalja. A pályának ez a későbbi szakasza jóval kevésbé ismert, mint az első másfél évtizedé, így a tanulmány számos olyan épületet hoz közel az olvasóhoz, amelyek – noha kisebb léptékűek, mint az Állatkert, a Wekerletelep, vagy az 1915 előtt megépült templomok, iskolák – az életmű gerincét képezik és Kós közösségépítő tevékenységében hangsúlyos szerepet kaptak.
Zuh Deodáth szélesebb kontextusba ágyazza az életművet azáltal, hogy Kós Károly kapcsán a modern építészet vernakuláris gyökereit vizsgálja a két világháború közötti kritika tükrében. Josef Hoffmann 1895-ös, a vidéki építészet észszerűségét és funkcionalitását tárgyaló írásától a Tér és Forma Kós Károlyt méltató írásaiig, a népi és urbánus építészet éles szétválasztásától a modern és vernakuláris rokonságára már az 1920-as évektől felfigyelő írásokig izgalmasan járja végig egy korszak szellemi útkeresését.
A kötet záró tanulmányában Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója idézi fel az intézmény történetét és bemutatja az egyes gyűjteményeket, valamint a Kós Károly tervezte épület néhány évvel ezelőtti felújítását.