Dénes Eszter: Dévényi Sándor építészete
MMA Kiadó, 2019, 256 oldal

Szöveg: Götz Eszter

Új kötettel gyarapodott az MMA kortárs építészeti életműveket feldolgozó sorozata. Bán Ferenc, Zalaváry Lajos és Bodonyi Csaba után Dévényi Sándorról született monográfia, melynek szerzője, Dénes Eszter szoros munkakapcsolatban áll Dévényivel, az ő főszerkesztésében megjelenő Országépítő munkatársaként és az építész életművét feldolgozó 2018-as, Vigadó-beli kiállítás kurátoraként. Így tág rálátása van arra az építészeti gondolkodásmódra, melyet Dévényi képvisel.
A szép kiállítású könyvet fellapozva, első ránézésre a rendkívüli képgazdagság, a színes rajzok, különösen a remek skiccek, távlati ábrázolások sokasága tűnik fel. Dénes Eszter jó érzékkel nem időrend, nem is műfajok, hanem a Dévényi gondolkodásmódjához sokkal közelebb álló megközelítésben strukturálta a témát: helyekre, anyagokra, elvi alapvetésekre bontotta fel. Így az összefoglaló jellegű művek (mint például a budai Gellért téri Forrásház, a kékesdi Szent Mihály-templom, vagy a Dráva Kapu Bemutatóközpont) mellett terjedelmes fejezetben együtt tárgyalja a Pécsre tervezett Dévényi-műveket, majd a budapestieket, külön foglalkozik a tájba illeszkedő családi házakkal, egy másikban pedig a fürdők, tájvédelmi központok épületeivel. A kötet elején kitér a származás, a család és a szülővároshoz, Pécshez való szoros kötődés témáira, de a továbbiakban sem ejti el ezt a szálat: számos épülettel kapcsolatban vissza-visszatér arra a folyamatra, ahogyan a családi mintával és a helyhez-tartozással együtt kapott hitvallás építészeti meggyőződéssé vált. A táj, a településtörténet az építészet nyelvén kifejeződve válik részévé Dévényi épületeinek, formák és szerkezetek, anyagok és tájolások válaszolnak a hely és az ott élő, ott élt emberek, közösségek évszázadok során létrejött összhangjára. Dénes Eszter könyvének nagy erénye, hogy képes láttatni az építészeti kifejezésben azokat a tartalmakat, amelyeket a geográfia, a történelem, a szociológia, a lélektan és egy sor más tudományág részekre bontva vizsgál. Szemléletében az építészet visszanyeri összegző jellegét.
Dévényi Sándor a magyar organikus építészeti iskola rendkívül egyéni karakterrel bíró képviselője, első munkáitól kezdve sajátos utat járó, de a makoveczi elveket hűen követő tagja. Életművében azonban meghatározó módon érvényesül egy olyan jelleg, ami a kortárs magyar építészetből hiányzik: a humor. A tájra, a helyre, a múltra és a jelenre egyszerre reagáló munkáiból az is kiolvashatja a szellemes „riposztokat”, aki nem tanult építészettörténetet; elég, ha végignéz Pécs jellegzetes Dévényi-féle épületein, mint például a Lakótelepbe harapó ház, a Villámsújtotta ház, vagy a Hungária irodaház. Meglátja bennük azt az időbe-vetettséget, a saját anyagával szembenéző, eleven, szikrázó humort, ami Dévényit mindenképpen kiemeli a kortárs építészeti szcénából. Talán ennek is köszönhető, hogy a házai, noha gazdag posztmodern kifejezésmód jellemzi őket, esztétikai értelemben nem avultak el a posztmodernnel együtt, sőt újabb és újabb inspirációkat tudnak adni a környezetüknek.