Turi Attila építésszel, az MMA elnökével Szegő György beszélgetett

Turi Attila az MMA új elnökeként és építészként adott interjút a MÉ-nek: három kérdéskörben tájékoztatta olvasóinkat. Elsőként arról a felelősségről szólt, hogy a Magyar Művészeti Akadémiának dolga felismerni és megvalósítani az architektúra művészetként történő társadalmi elfogadását. És dolga a társművészetekkel való alkotói kapcsolatok kialakításának segítése. Második témaköre az állami beruházásokról szóló törvény hatása, valamint a hamarosan beinduló Magyar Építészeti Múzeum – mindkettőtől az építészet elengedhetetlen társadalmasítását várja. A beszélgetés harmadik témája Turi Attila új OSZK-könyvtári épülete volt, ezt a Téma rovatban közölt épületbemutatóhoz mellékeljük.

Szegő György: Valaha az építészet fogta össze a művészeteket. Nagyon érdekel, hogyan látja ezt az MMA nemrég megválasztott elnöke, aki maga is építész.

Turi Attila: Valóban, bennünk, építészekben megvan ez az érzés, hogy összefogó szerepünk van, hiszen, ha végig gondoljuk, több szempontból is nagyon sajátos az építészet mint művészet szerepe. Egyrészt egy alapszükségletet elégít ki, mivel fedél kell mindannyiunk feje fölé, otthon kell körénk, ebben tudunk élni. Másrészt ez az egyetlen olyan művészet, amelyben egy alkotás csak rengeteg ember összehangolt munkájával tud megvalósulni. Egy építő stáb nagyobb, mint mondjuk egy szimfonikus zenekar. Mi vagyunk az egyik végponton, ahol a matéria, a gravitáció, a statika áll, a másik végpont pedig talán a leganyagtalanabb művészet, a zene.
Ez volt a helyzetünk, ami úgy száz évvel ezelőtt megváltozott: az építészet kezdett kicsúszni a művészet fogalmából. „Architecture is business of art” – mondta egyik kollégámnak az amerikai múzeum teremőre, amikor ő az építészeti részleget kereste. Nos, ebben a helyzetben nem tudtunk mást kigondolni, mint ami talán visszatérésnek tűnik, de az úgynevezett 3 ezrelékes passzus, ami az állami beruházásokról szóló törvénybe bekerült, reményeink szerint képes lesz kicsit elmozdítani azt a szemléletet, hogy az építészet ne pusztán önmagával foglalkozzék. A modern építészetben alapvető hiba, sőt bűn, hogy szétvált a művészet és a szociális gondoskodás elve. Két pólusra került. Ennek az lett a következménye, hogyha ma szóba került a modern építészet, vagy akár a panel, a szakma azzal válaszol, hogy valóban nem szép, de megoldotta a lakhatás kérdését. Ronda és élhetetlen, de megoldotta a lakhatást… Ennek semmi köze nincs az építőművészethez. Remélem, hogy ez a 3 ezrelék rávesz bennünket arra, hogy komolyan foglalkozzunk a kép- és tárgyalkotó művészettel, inspirációt nyerjünk belőle, új gondolatok jelenjenek meg, hogy az együtt dolgozás másfajta szempontokat is előhozzon bennünk, mint azokat a ma már panellé vált gondolkodásmódokat, amelyekből a 20-21. század építészete fölépül, mert meggyőződésem, hogy ma nem csinálunk mást, mint profi rendszereket teszünk egymás mellé, és ha jól és szépen van összerakva, akkor azt már jó épületnek nevezzük.

Miben segíti az új építési törvény az építészet mint művészet fogalmának helyreállítását?

Az új építési törvény egyik legfontosabb eleme, hogy egy strukturált főépítészi rendszert kíván létrehozni. A főépítészi rendszer az egyrészt az általa ellátandó feladatokból, másrészt a jó szándékú, ha tetszik, magánkezdeményezésekből áll – ilyen például Philipp Frigyes életműve, vagy Makovecz Imre kezdeményezése, tehát hogy gazda szemléletű építészek legyenek. Ez mostanáig nem így volt strukturálva, álviták és végiggondolatlan veszekedések zajlottak, ezt rendesen meg kell csinálni.

Most meglesz ennek a törvényi kerete?

A lehetőség megvan rá, igen. Szerintem minél kisebb egy település, annál fontosabb a példamutatás. Egy kerületben ez nem így működik, ott sokkal nagyobb hangsúlyt kell kapjon a közösségi tervezés, a főépítésznek ott inkább erre megy a feladata. De egy faluban, ahol évente tíz ház épül, ott fontosabb, hogy legyen egy példamutató dolog, amit akár a főépítész tervez, és azt mondhatják rá: igen, ez nekünk is tetszik, mi is hasonlót szeretnénk. De ezt strukturálni kell. Mostantól a főépítésznek le kell jelentenie, mint egy statisztikai nyilvántartást, hogy ő ennyit tervezett, az ő szakmai köréhez tartozó kollégák ennyit meg ennyit, kit utasított el, kit engedett át ki, tehát transzparens, világos dolgot kell látni.

Nemrég sikerrel zárult a Magyar Építészeti Múzeum és Műemléki Dokumentációs Központ építészeti pályázatának második fordulója. Milyen tempóban valósulhat meg az első díjas terv megvalósítása?

Nekünk nagyon fontos, hogy 2025 őszén megkezdődhessen a kivitelezése. Az Építészeti Múzeum ugyanis alapvető szimptómája az építészet jelenlegi helyzetének. Meggyőződésem, hogy az építészetben 33 év késéssel, éppen most zajlik a rendszerváltás. Ha végiggondoljuk, hány helyen volt a minisztérium rendszerváltás előtt és után, akkor azt látjuk, hogy csak az egészségügyben és a hadügyben nem, a miénk gyakorlatilag ide-oda vándorolt. Egy szűk csapat értett hozzá, az egyik minisztériumból költözött a másikba. Most végre teljesült a régi vágyunk, önálló minisztériumot kaptunk. Ez egy hatalmas lehetőség. És a két törvény is nagy változásokat hozhat. Az állami beruházásokról szóló egyfajta mintatörvény kíván lenni, pontosan megszabja a viselkedésmódot: hogyan kell előkészíteni, megvalósítani, kontrollálni az építészeti folyamatokat. Ez egy minta, amit át lehet venni.
A másik fontos kérdés maga a múzeum. Magyarországon 1967 óta van építészeti múzeum, de nemlétező funkciókkal, másfél oldalas alapító okirattal, küldetésnyilatkozat nélkül, tehát semmilyen szempontból nem felelt meg a múzeumokkal szemben támasztott követelményeknek. Nem is tudta igazán betölteni a szerepét, gyűjteményeket hozott létre, de valójában papírmúzeum maradt. Most van egy lehetőségünk, hogy létrejöjjön egy tényleges múzeum, ráadásul egy szolgáltató múzeum. Azért kell szolgáltató múzeumnak lennie, mert az építészet az egyetlen művészet, ami nélkül nem lehet élni.

Mennyivel fog többet tudni ez a múzeum, mint amit a közgondolkodásban egy múzeumtól elvárunk?

Egyrészt a létesítésénél igyekszünk bevonni azokat a 21. századi impulzusokat, amelyeket a nemzetközi múzeumok létesítésénél tapasztalunk: nyitott, átjárható múzeum lesz, találkozási hely, infópont. Ahogy a muzeológusok mondják: ha kiállítasz tíz egyiptomi kanalat, akkor oda kell tenned egy mait is, mert különben a közönség nem fogja tudni, hogy mire való. Ilyen lett a világunk, az általános műveltség máshová tevődött át. Úgy gondolom, hogy ez nem az építészeknek fog szólni. Ami ebben a múzeumban látható lesz, azt nekünk, építészetnek, a szakmának eleve tudnia kell. Mi tájékozódunk minden nap innen-onnan, újságból, szaklapokból stb. Nyilván lesz számunkra is nagyon izgalmas kiállítás, de ha nagyon kitágítom a dolgot, ez nyolcezer embert érint. Nyolcezer embernek nem építünk múzeumot. Az egy parciális dolog, bármilyen fontos. De gondoljunk arra, hogy Magyarországon a lakhatás kérdését a kormány – és már előző kormányok, sőt az egész előző rendszer is – nagy mértékben a magántulajdon alapú lakhatást részesítették előnyben. Az éves állami lakásépítés csak a panel legnagyobb időszakában haladta meg a magánépítést. Nekünk ez a sajátunk, mi ragaszkodunk a megfogható tulajdonhoz, kevésbé hiszünk a bérelt lakásban. És ha ez így van, akkor évente 20 000 család érdekelt abban, hogy hogyan lehet méltó körülmények között, jó otthonokban élni. Tegyük még hozzá azt is, hogy az elképzeléseink szerint a múzeum egyben szolgáltató és szakmai fórum is lesz. A szakma alatt pedig nemcsak az építészeket, hanem a mérnök szakmát is értem. Elviselhetetlennek tartom azt a 30 év alatt vagy még régebben kialakult feszültséget, hogy szakkérdésekre bomlik az építészet, és nem egy átfogó szemlélettel rendelkezik. Ebben a kettéválásban, ha továbbra is fennmaradt, mi a vesztes oldalra kerülünk, mivel csak generáltervező építészek leszünk, és nem az átfogó gondolatot megvalósító, vagy azt elősegítő alkotók. Nekem fontos, hogy az új múzeum a mérnöknek is szóljon, egy kicsit hadd tanuljanak ők művészetet, és fordítva, mi is tanuljunk mérnöki magatartást. Nem lehet azzal magyarázni egy szerkezetileg kétséges építményt, hogy szép, ahogy fordítva sem mondhatjuk, hogy milyen korrekt szerkezet, miközben rettenetesen csúf az egész. Nekünk egy sokkal cizelláltabb gondolkodást kell megtanulnunk, és általában véve a valódi párbeszédet a társadalommal. Mi vagyunk azok a mérnökök, akik egyszerre tízfelé tudunk figyelni és integrálni az egyes részeket. Mi vagyunk azok a művészek, akik a művészeten kívüli gondolatokat, legyen az szociális, technikai, vagy más, integrálni tudjuk egyetlen alkotásban. Ezt kell tudni megjeleníteni, és megértetni az emberekkel, hogy a hasznosság és a szépség nem egymást kizáró fogalmak, hanem ha jól csináljuk, egymást erősítő impulzusok.