Turányi Gábor (1948–2020)

Az érzékeny modernség építésze

Szöveg: Sulyok Miklós

Turányi Gábor, a mai magyar építészet kiemelkedő mestere, az 1970-es évek közepén szerezte diplomáját a Budapesti Műszaki Egyetemen, amikor a modern építészet kiüresedett szólamai és a „szocializmus” szűkös anyagi lehetőségei uralták az építészeti színteret Magyarországon.

Mestere Jurcsik Károly, aki mellett első munkahelyén, a Lakótervben öt évig dolgozott, döntő hatással volt rá. A „szerény építészet”, és „mesterség becsületének” tőle tanult értékei párosultak később Turányi rendkívüli érzékenységével, párbeszédszervező képességével. Pályakezdésétől fogva szinkronban gondolkodott a kortárs európai építészettel, a modern építészet problémáit érzékelve nyugati kollégáihoz hasonló, gyakran azonos válaszokat adott rájuk. Így például jól érzékelte a modern építészet elembertelenedését és maga is annak humanizálásán dolgozott, ami számára a helynek és a múltnak jogaikba való visszahelyezését jelentette. A modern építészetet követő, más felfogás szerint annak második fázisát képező posztmodern szemlélet egyik legkiválóbb magyar képviselője volt, aki ezt a modern építészet kiteljesítéseként és tökéletesítéseként fogta föl. A nemzetközi modern építészet formalizmusát személyes, helyhez kötődő formálással, technokrata szemléletét a kis lépték józan megvalósításával ellensúlyozta. Építészeti ideológiamentessége, a formalizmus kerülése, tágas szemlélete a modern építészet ún. „másik” hagyományához sorolja Turányi Gábort. Itt olyan mesterek sorába illeszthető (ne féljünk attól, hogy a magyar építészetet egybelássuk az európaival), mint Alvar Aalto, Hugo Haring, vagy Hans Scharoun.