Szöveg: Turi Attila

Makovecz Imre építész a 20. század utolsó harmadának legjelentősebb magyar építőmestere. Amennyiben az építészetet nemcsak objektumok létrehozására irányuló mérnöki és művészeti tevékenységnek tekintjük, hanem a közösségépítést, a közösségi-társadalmi viszonyok javítását célzó – gyógyító – tettnek is látjuk, megtaláljuk szakmánk teljes tartalmát. Az építőművészet tartalma egyrészt az idea megragadása – művészeti tartalom –, másrészt a megvalósításhoz, az anyagba „merüléshez” szükséges mérnöki képesség gyakorlása. A művészetek között ez a szakma kötődik a legerősebben a matériához, így a szépség – harmónia – ideája mellett a tartóssághoz – anyagelvűség – és a hasznossághoz, mely a használathoz kötődik. A Teremtés folytatása, melynek feladata, hogy a Világ meglévő matériáját átalakított formában egy magasabb minőségbe rendezze. Meggyőződésem, hogy a magyarságról, a nemzetről mint közösségről, az ennek burkában élő egyénről, a kultúra jelentős impulzusairól Makovecz Imre olyan kultúrkincseket hozott felszínre, melyek további kifejtésre, kutatásra érdemesek. Gondolatai, kezdeményezéseinek nagy része a 21. században is aktuális, egyesek még erősebben, mint megjelenésük idején.