• ремонты от компании StroySila
  • укладка тротуарной плитки
  • In memoriam Batár Attila (1925 – 2022)

    Kilencvenhét esztendős korában Párizsban elhunyt Batár Attila bölcsész, építész, építészeti szakíró, gondolkodó, számos fontos kötet és tanulmány szerzője. 1925-ben született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Sárospataki Református Kollégiumban kezdte és a budapesti Királyi Katolikus Egyetemi Gimnáziumban fejezte be. Érettségi után tagja lett a Pikler Gyula és Sós Aladár vezette magyarországi georgista körnek. 1944-ben tevékenyen részt vett az illegális antifasiszta ellenállásban. A második világháború után az ELTE Bölcsészettudományi Karára, szociológia és történelem szakra iratkozott be, Hajnal István tanítványa volt. Az egyetemen három éven át – a pártból való kizárásáig – tanársegédként tanított. Az ezt követő három évben marósként dolgozott a Ganz-MÁVAG-ban, 1956 októberéig. Aktív résztvevője volt a forradalmi megmozdulásoknak és az Értelmiségi Forradalmi Bizottságnak. 1957-ben letartóztatták, fél évre börtönbe került. A bölcsészpálya kényszerű elhagyása után elvégezte a budapesti Műegyetem építészmérnöki szakát. Diplomáját 1963-ban kapta kézhez. Gyakorlati tapasztalatait elsősorban a Középülettervező Intézetben szerezte meg, ahol mestere Jánossy György volt.
    1968-ban elhagyta az országot és Párizsban dolgozott építészként Jacques Fernier irodájában. 1970-ben az Egyesült Államokba költözött, Los Angelesben, San Franciscóban, majd New Yorkban dolgozott építészként, illetve irodavezetőként. 1990-ben nyugdíjba vonulása után Párizsba költözött, ahol haláláig élt. Hosszú, szerteágazó, megvalósult munkákban gazdag franciaországi és egyesült államokbeli tervezői, tervezőiroda-vezetői gyakorlatban felhalmozott tudásanyag birtokában fordult az alkatának legjobban megfelelő építészetelméleti, közírói munkásság felé. Nézőpontja, kérdésfelvetéseinek sokasága és újszerűsége lényegesen befolyásolta a magyarországi építészeti írások tematikáját.
    Az elmúlt több mint 30 év alatt építészeti és urbanisztikai témájú könyveket írt és publikált, amelyek magyar, francia, angol, és német nyelven jelentek meg. Évtizedeken át a le carré bleu, egy negyedévenként megjelenő nemzetközi építészeti folyóirat munkatársa. Témái felölelik az urbanisztika (mobilitás) és az építészetelmélet (a történelem szerepe az építészetben, és a pszichológia és az épület kapcsolata) néhány kérdését. 2015-ben Molnár Farkas-díjat kapott. 2016-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteleti tagjának választotta. 2020-ban a Magyar Építőművészek Szövetsége Magyar Építőművészetért Éremmel tüntette ki.
    Messze élt, de csak testben távolodott el Magyarországtól, lélekben sohasem. Itthon ma is sokan tudják magukat a barátai, tisztelői között. Mindazok, akik az írásait, térelemzéseit, fotóit nézik, olvassák és nagyra értékelik, tudják, hogy kivételes dolgot képes adni: látni és érzékelni tanít. Szépirodalmi igényességgel megírt szövegei nem a hagyományos értelemben vett építészettel foglalkoznak, hanem azzal a sok összetevőből álló hatással, amit az épített környezet gyakorol a városok használóira. Ma divatos azt mondani, hogy valaki ember és környezet viszonyát kutatja. Batár Attila azonban tényleg ezt teszi, a szó legszorosabb értelmében, mély átéléssel és tudományos felkészültséggel, a társművészetek alapos ismeretével. Aki az ő írásain keresztül szemléli az építészetet, értővé válik, mert azt látja, ami sokszor láthatatlan, mégis talán sokkal fontosabb, mint a hétköznapi látásnak megnyilvánuló tartalmak. Batár arra készteti az olvasót, hogy az érzésein keresztül tanulja a világot. Vallja, hogy az építészet képes visszafordítani az érzékelés lassú, de folyamatos elzáródását, segít abban, hogy a pillanat megélése a teljesség élményével járjon: segít embernek maradni. Ő maga így írt erről: „Tapasztalataimat igyekeztem papíron rögzíteni. Adósságot törlesztettem, tovább akartam adni azt, ami bennem felgyülemlett. Remélem, az olvasó meríthet belőle. Írtam azoknak, akiket foglalkoztat a történelmi múlt jelenkori épületekre tett hatása, azoknak, akik az épületeket az emberi életforma megfelelőinek tekintik, vagy azoknak, akiket a láthatatlan építészetről szólóak inspirálnak, azaz épülteikkel sokoldalúan, az emberi érzékszervek összességére hatva akarnak tervezni.”
    Reneszánsz ember volt, aki hosszú életének, kiapadhatatlan kíváncsiságának és írói vénájának köszönhetően átadhatta a tudását az utána jövőknek.