Néhány bekezdés a modern magyar ipari építészet születésének gazdaságpolitikai és hivatástörténeti összefüggéseiről

Szöveg: Vámos Dominika

Birodalmi pavilonok az 1941-es Budapest Nemzetközi Vásáron. Fotó: FORTEPAN

„Ahány ház, annyi történelem…”

Ha a nagybetűs történettudománynak nem is annyira izgalmas egy-egy hivatás történelmi megpróbáltatásain keresztül lekövetni a politikai, gazdasági változások, folyamatok vetületét, a szociológia már a negyvenes években felfigyelt a hivatások társadalmi viselkedésmintáinak történelmi relevanciájára.
Miután az építészek szerepe és felelőssége nemcsak az épített környezet alakulásában, de a gazdaság hatékony működése szempontjából is meghatározó, és egyben elválaszthatatlan a történelemtől, az adott korszak és helyszín mindenfajta hatalmi és belső működési mechanizmusától, ez az összefonódás rendkívül összetetté teszi azokat a morális kérdéseket, amelyek mind a szakma és a hatalmi rendszerek, mind a szakmán belüli viszonyok konfliktusaiból eredeztethetők. Ibsentől Heinrich Böllig, Bódy Gábortól Peter Greenaway-ig számos irodalmi és filmes alkotót foglalkoztatott a mérnök vagy építész szokatlanul összetett társadalmi pozíciójából adódó emberi motívumok, ellentmondások feltérképezése, reprezentálása. Az építésztársadalom viselkedésmintáinak, érdekérvényesítő aktivitásának szociológiai szemléletű megértése nélkülözhetetlen a 20. századi magyar építészettörténet kritikus fejezeteinek feldolgozásához. Ilyen fejezet mindenekelőtt a modern magyar ipari építészet kialakulásának korszaka, amely 1938. március 5-ével, a Darányi-féle győri program kihirdetésével vette kezdetét, és a második világháború körüli közel tíz eseménydús évet öleli át.