Építészeti fotó Magyarországon 2012

Budapest, XIII., Pozsonyi út 52-55., fotó: Fejér Zoltán, 2008

Jó ideje a leginkább populáris kommunikációs eszköz a fotográfia. Szinte élettársunk. Naponta élünk vele/vele élünk. De a képözönben „szeretteink” mellett szembesülnünk kell a szemünk elé tóduló fotók ezreinek kaotikus tömegével. Érthető, ha – talán védekezésből, talán a fuldoklóhoz hasonlítható felülkerekedés ösztönétől motiválva – rendezni szeretnénk viszonyunkat ezzel a médiummal, „Vele”. Most ezért is nem mindjárt azt kérdezném, hogy mi az építészeti fotográfia, honnan jön és merre tart. Hanem, hogy melyek azok a dolgok, objektek, amelyeket a fotó ma egyáltalán láttatni képes, és hogy e fotók milyen szubjektív viszonyban állnak velünk?
A fotó hihetetlen sokoldalúságával tesz kísérletet a dolgok megragadására: a művészfotó, a dokumentáris fotográfia, a reklám- és sajtófotó (stb.) egyaránt lehet „építészeti fotó”. De akár a technikai/mérnöki-tudományos igénnyel készített valóság fragmentum-képe, a legkülönfélébb alkalmazott fotográfia is mind feltételeznek egy használati kontextust az architektúra felé.
Amikor ebben a különszámunkban az „Építészeti fotó Magyarországon” témát körüljárjuk, akkor a fotókat egy-egy olyan apropó mentén rendezzük sorba, mint a MÉSZ, a MÉK, az Építészeti Fotográfusok Nyílt Társasága által rendezett Év Építészeti Fotója 2012 pályázata, a FUGA építészeti fotópályázata, vagy a szlömösödő Józsefvárosra kiírt, A Nyócker téglái és annak egy konkrét háza, A Patyolat téglái című fotópályázatok. Mindezek, és az utóbbi kapcsán rendezett szakmai beszélgetés is jelzik a téma abszolút időszerűségét. Elemzésük, seregszemlézésük éppúgy jelenti a különszám motivációját, mint egy-egy fotós alkotó szemléletének, praxisának itt felvillantott prezentációja. És mindez együtt, összességében és a műfaji összevetés lehetőségével az alkalmazott építészeti fotográfia használati értékének firtatását-méltatását állítja a szerkesztés fókuszába.
Ez a széles látószögű panoráma magában foglalja a digitális és az analóg technikákkal való alkotói és felhasználói viszonyt – főként az utóbbiak számára a változás állandóan átalakuló folyamatában kritikussá váló tartós archiválás problematikáját (lásd Cs. Plank Ibolya írását), illetve a látványterv és az építészeti fotó viszonyát (lásd Vargha Márk Péter írását). De éppúgy azt az alapkérdést is feszegeti, hogy az a szubjektív viszony, amit egy kreatív „pillantás” pszichés és kognitív feldolgozása teljesíthetne be, miért torpan meg gyakran alkalmazott műfaj sztereotípiáinak határainál (lásd Tímár Péter Puklus Péter kiállításához, vagy Telek-Nay Ágnes Nyócker pályázatokhoz kapcsolódó írásait).
Olyan kortárs hazai és nemzetközi elemző példákat is kínálunk, mint Francsics László vagy Czigány Tamás pályázaton kiemelt, egyéni karakterű és témájú képei (lásd Krizsán András és Katona Vilmos írásait). Vargha Márk Péter díjnyertes fotói és animációi kapcsán maga az alkotó vezet be az experimentális technika rejtelmeibe – a kivétel erejével cáfolja Walter Benjamin tézisét „a tapasztalat leértékelődéséről”. Ilyen további kivételt jelentenek Saul Leiter amerikai fotográfus festőnek az 1950-es, 60-as évek amerikai absztrakt expresszionizmus által ihletett urbanisztikai fotói (lásd Szegő György kiállítás elemzését). Ezek a példák külön utakat, határátlépéseket ösztönöznek. A más vizuális műfaj felől érkező magyar „építészeti fotósokat” a Bauhaus festő és iparművész alkotóitól Bujnovszky Tamásig, hosszan lehetne sorolni. Amint külön csoport a gyakorló építészből fotóra (is) átváltó alkotók sora is, Szél Ágnestől Zsitva Tiboron át Czigány Tamásig. Szintén érdekes vetület, hogyan kapcsolódik egy-egy fotós konkrét építész életművekhez – lásd Pálinkás Edit írását a SAM Svájci építészeti fotó kiállításáról. Ugyanő mutatja be Todd Saunders kanadai-norvég építész albumát (Architecture in Northern Landscapes), benne azt az „északi” világszemléletet, amit az album fotósai által alkalmazott kompozíciós sajátosságok átütő erővel közvetítenek. Nevezetesen: a ház és a táj, az épített és a természetes környezet harmóniáját. Amiben ott van az a filozófiai alapvetés is, hogy az ember nem ura, de része, nem felettese, de testvére a Föld többi élőlényének. És ami mögött azt is sejteni lehet, hogy a Rejtett dimenziók – Edward T. Hall alapműve, amit a társadalmi tér és a személyes tér kultúrákhoz kötődő kapcsolatáról írt – a házak és a táj viszonyában is értelmezhető. Ha nem csak az ingatlanspekuláció generálja a beépítés sűrűségét/intenzitását. Az építészeti fotós – felelősségteljes gondolkodóként – ennek az építészmagatartásnak is hírvivője lehet.
A különszám olvasóit arra bíztatjuk, hogy minél szélesebb érdeklődéssel gyönyörködjenek a témafelvetés általunk kínált változatosságában.

Szegő György és a szerkesztők