Hamu és gyémánt
Csete György hetvenötödik születésnapjára
Szöveg / text: Sulyok Miklós
„Én nem biztos, hogy építész vagyok, bármi lennék, ugyanazt tenném tanárként, földművesként vagy munkásként egyaránt. Abban az időszakban, amelyben élek – mindenek előtt a magyar nép sorsa és jövője kötelez.” Csete György
Csete György legújabb kötetének utolsó lapján nem véletlenül helyezte el Cyprian Norwid lengyel romantikus költő A kulisszák mögött című versének két versszakát:
Mint gyantás rőzsenyalábból, százfelé,
Száll körülötted perzselt öltözeted.
Égsz, és nem tudod, hogy szabad leszel-é,
Vagy azt, amid van, el kell veszítened?
Csak hamu marad, hogy hulladék gyanánt
Széjjelszóródjék a szélben? – vagy marad
A hamu mélyén csillagfényű gyémánt,
Örök győzelmet hirdető virradat?!…
(Radó György fordítása)
Sohasem társítottam Csete nevével a „romantikus” jelzőt, és nem is hallottam vele kapcsolatban említeni, pedig lobogását semmi sem jellemzi olyan találóan, mint Norwid sorai. Épületei is azt a belső gyémántkeménységet keresik, amelyhez csak közelíteni lehet, elérni sosem. Valamiképpen a tökéletességre vágyik, nemcsak építész, de képzőművész és próféta is, és ebben is hasonlít nagy nemzedéktársára, a nemrég elhunyt Makovecz Imrére. Úgy írom születésnapi köszöntőmet, mintha nem a szakmának fogalmaznék, hanem a nagyközönségnek, bár soraim szakmai orgánumban jelennek meg. A magyar építészek ugyanis igen jól ismerik az aranydiplomás, Kossuth-, Ybl- és Prima Primissima Díjas, a Magyar Művészeti Akadémia Aranyérmével kitüntetett Csete Györgyöt. Sokan szeretik, mert karakteres ember, mások viszont nem kedvelik őt – mert karakteres ember. Szálfa a tulajdonságok nélküli emberek bozótjában. Lételeme a vita, bárkivel kikezd, nem öncélúan, hanem meggyőződéséért. S ennek alapja, amint idézetemben kiemeltem, „a magyar nép sorsa és jövője”.
Már „akkor is”, a hetvenes években is azt mondta, amit kevesen mertek. Már akkor is Kós Károlyhoz járt barátaival, amikor még nem volt divat, sőt, többedmagával ő hozta ezt „divatba”. Csete a magyar szerves építészet atyja Makoveczcel együtt, de végül nem lettek Bartók és Kodály, nem voltak képesek együtt dolgozni. Mindazonáltal 1972-ben tervezett orfűi Forrásházát, amelyet 2002-ben műemlékké nyilvánítottak, a magyar organikus építészet alapműveként jegyzi az építészettörténet, ideértve a nemzetközi szakirodalmat. Amikor 1984-ben kezdő művészettörténészként megkerestem, hogy rendezzünk kiállítást munkáiból, azonnal rávágta, a Pécs Csoportnak kell kiállítást rendezni, nem egyedül őneki! Mindig az eszme és a közösség volt számára a fontos. Ez korunkban igen-igen ritka tulajdonság. Eszmék hiánya pang, mérgező pótlék-eszmefoszlányok keringenek a fejekben, közösséget meg legfeljebb a facebook-on emlegetnek, és mára valóban virtuálissá lettek a közösségek. Az 1986-ban Hajlék címmel megvalósult tárlat megnyitóján a Budapest Galériában – a Galéria egyik leglátogatottabb kiállítása volt, tizenötezren látták – protestáns hitszónoki lendülettel ostorozta az országban uralkodó építészeti hanyagság elkövetőit és hirdette az anyanyelvű építészet eszméjét. A helyzet az, hogy szavai semmit sem vesztettek időszerűségükből.
Különös módon 1978-ra, azaz Csete harminchárom éves korára lezárult építészeti pályafutásának az a szakasza, amelyet máig legmagasabbra értékel a kortárs magyar és nemzetközi építészettörténet, s ez a Pécs Csoport néven (Jonathan Glancey angol építészeti kritikus névadása) híressé vált társaság megalakítása. A Pécsiterv állami tervezőirodában töltött, a vállalat merevsége és obskurantizmusa miatt rövid hat esztendő után lezárult időszak a magyar organikus építészet csírázásának kora. Az ún. tulipán-vitában 1975-ben a pártállam ideológiai gépezete Major Máté vezetésével lehengerelte a szabad szellemi munkát szerető fiatal építészeket. A vita nem arról szólt, amit ők valójában építészetileg véghez vittek Pakson, vagyis, hogy élhető alaprajzú lakásokat terveztek panelből, amelyek ma is értéket képviselnek az ingatlanpiacon, ellentétben a virslikonyhás panellakások százezreivel. Hanem a háromemeletes panelházak végfalain megjelenő, a népművészet díszítőmotívumaiból kialakított ornamensbe kötöttek bele. De az utókor nem az őket elítélő építészeti párt-ideológusra fog emlékezni, hanem Csetére és a Pécs Csoport építészeire, a fiatalon elhunyt Blazsek Gyöngyvérre, férjére Deák Lászlóra, Jankovics Tiborra, Kistelegdi Istvánra, Kovács Attilára és Oltai Péterre. És Dulánszky Jenőre, Csete hűséges alkotótársára, a szerkezettervezés virtuózára, aki Csete épület-szobrait „áttette” szerkezetbe.
Építészeti alapeszméje az anyanyelvű építészet, s ennek egyik, ha nem a legfontosabb szavában, a hajlék-ban ő lelte meg az építészeti jelentést, bármennyire is közszájon forgó, egyszerű szónak is látszik. Vérbeli építészként hajlított szerkezetként értelmezte, vérbeli tanárként etimológiájában is megtalálta a régi magyar pásztor-építmény szerkezeti valóságát. Fölfedezte és építészetének alapjává tette a centrális alaprajzot és ebből kiindulva a függőleges fénytengelyt, az opeionon beérkező fény téralkotó szerepét. Az 1979-es halásztelki Árpád-házi Szent Erzsébet templommal olyan kupolaformát teremtett, amely tökéletes geometrikus egyszerűségében éppen a fénytengely által hordozza a geometria tökéletességét és a kialakuló belső tér pozitív arányait. A klasszikus építészetben lehetetlen megoldással közvetlenül a földre helyezett kupola látványos újítás, a ragasztott fatartók szerkezeti erőjátéka modern értelemben véve is világos építészeti formálást hordoz. Makoveczhez hasonlóan újra kívánja alapítani az építészetet, s ennek a látszólag képtelen vállalkozásnak az oka a kor: a városokat mérgező panel-lakótelepek, az iparosított építészet sivársága. Sokan érezték, hogy tenni kell valamit ellene, de kevesen voltak rá képesek. Isten éltessen, Gyuri, még annyi évig, hogy álomterveidet megvalósíthasd! Ezekről majd egy későbbi születésnapi köszöntőben bővebben.