(ifj. Janáky Istvánra emlékezvén)

Szöveg / text: Mátrai Péter Fotók / photos: Fazakas Rita

Mióta megtudtam a hírt (CsZs telefonozott, váratlanul, szomorún), azóta szüntelen egy dologra, a Te egyetlen, végső pillantásodra gondolok. S, arra, hogy az élet nem több, mint szemeink legelső felnyitása és végső lecsukódása között megtörténő egyetlenegy pillanat (rémlik, Aj Vej-vej fogalmazott valahogy így nemrég egy interjúban). Némelyünknél szinte semmi sem fér bele ebbe a pillanatba. A tiédbe rengeteg minden.

Elképzelem, amint ott, Vásárhelyen még utoljára végigfuttatod tekinteted a valaha édesapád emelte tetemes téglafalon – ami mostantól már véglegesen a Tiéd is. Még észleled, ahogyan a cölinikék égbolton elviselhetetlenül vakító napreflektor hófehér fényében a matt terrakotta felület előbb harsogó égetett sziénába vált, majd színe hirtelen sötét umbrává terebélyesedik, a fugák hálójában caput mortuum foltok járják haláltáncukat, a téglakötések közt indigókék hajszálrepedések riannak, váratlanul valamiféle földöntúli aranyokker ragyogás tölti el az egész felületet, s egyszerre, feltartóztathatatlanul minden jéghideg fémes derengéssé lesz.
A halál a messzeségből tűnt elő, lassan közeledett, a perspektíva törvényei szerint, de szelíden, barátsággal … a  vizesedény billegni kezdett, majd felborult, az ecsetek szétgurultak, a szilkék kipattantak tartójukból … a sietség már hiábavaló volt … eltűnt a futtatáshoz szükséges nedvesség … megszáradtak a foltok. S Ő végleg egyedül maradt, magába zárva mindazt, ami Vele történt.

Hogyhogy eddig nem tűnt fel nekem írásaidban a halál ennyire nyilvánvaló jelenléte? Mégis-mégis rávetül minden emberi kreatúrára valami árnyék (…) Ködféle ez, az ügy végességének melankóliája, az egyértelműség beteges hiánya, a hibák elkerülhetetlenségének ijedelme, a természettel való viadalom kilátástalansága, az emberiség halálbüntetésének szomorúsága, a halálvárás ernyesztő állapota. A halál óráján egyszerre, együtt, minden további lehetőség nélkül kell majd látni egy építészetet. Jobban mondva érzékelni többféle, immáron csak belső érzékelet együttműködése révén. Nem egy példában, nem egyetlen kép képzeletbeli reprodukciójaként, hanem az egésznek képeként, vagy inkább az egész építészet érzeteként.
Most, öregedve azt gondolom, hogy a halál, amely Krúdy Gyula szavai szerint ’az egyetlen bölcsesség’, majd mindent rendbeszed, ha szükséges.

Ha szükséges.

Ölemben A HELY, a Te breviáriumod – immáron testamentumom. Ráeszméléseidnek és leleményeidnek almanachja. Találmányaidnak és teremtményeidnek atlasza. Indázó gondolatlabirintus – hol tűnődő, hol akaratos, szellemes – bölcs szövegeid arzenálja.

S persze házak, házak, házak. A megépültek és a „csak” víziókként létezők. És persze a Leicáddal lejegyeztek is. A névtelen „igaziak”. Valahol a Valamilyenség és a Nem-valamilyenség határvidékén.

Bolyongok birodalmadban. Experimentális laborkomplexum, zöldmezőben terpeszkedő telephely, fortélyos  műhelyház, parasztház- parafrázis, felkiáltójel-kilátó, narratív-esőtető, képtárba rejtett dimenziók, kifinomult múzeumépület, varázslatos gyermekfalu, letisztult levéltár, rafinált gyalogostengely, kacér foghíjbeépítés, kongó-üvöltő sportaréna, racionális irodaház, expo pavilon-poézis, hajó-vízicsoda, értő tömbbeépítés, empatikus idősotthon-telep, villaház-individuum, vakmerő kollégium-torony, sün-szerű szülői sír, strandfürdő, réz-színházsátor, növény-ravatalozó, egy újabb villa, s megint egy. Artisztikus téglafal-mintázatok, kőfal-rajzolatok, csillámló acélhálók, farács-fonadékok, gobelin-montázsok. Szürke-fekete emberpilonok hosszúra nyúlt árnyékai vetülnek, virágzó gyümölcsfák  hintik szirmukat, kopár faágak karistolják a végtelent. Bámulom úti-jegyzetlapjaid szógomolygásai és mondattömbjei között burjánzó vonaltenyészeteidet, a bravúros színesceruza- sraffozást, a festői anilin-foltsort, az akkurátus fictoll- ponthalmazokat, grafit-satírozásokat. A teljesség rabul ejtését a kép által.

Fülelem hangjaidat. Feszes ponyvák surrogása, sodronykötelek pengése, ipari acélkapuk döngése, homlokzat- kőhártyák kongása, távoli deszkaajtó-nyikorgás, a zápor monoton dobpergése a korcolt cinktetőn és egy magányos  lombkosár áriája a vízgyűjtőüst szorításában.

Halálpontosan harminckilenc éve találkoztunk legeslegelőször, s szegődtem Hozzád. Te harmincöt, én huszonöt. Egy ugyanilyen, sorsszerű augusztusi délutánon. A hajdani Olimpia presszó teraszán – ott, a nyagy platán alatt az Erzsébet híd budai hídfőjénél. Tandori a szomszéd asztalnál, tenyeréből verebek csipegettek. Legutoljára nemrég, pár hete, a FUGA kiállítóterében, tanítványaidtól övezve. Együtt repkedtetek. Tervről-tervre. Távolról követtelek.

A homok lepergett, az időkerék elszabadult és az időtlenbe robogott. Te már hőn szeretett mestered, JSB társaságában. Tanakodtok a recitativo mibenlétéről. Nullahármas rotringomban a tus már beszáradt régesrég. De írásom örökké őrzi kézjárásodat.

Tanítványok, több tucatnyian: most rajtatok a sor!

A dőlt betüs részek ifj. Janáki István írásaiból való idézetek