Czigány Tamás fotóművészete

Czigány Tamás: Négysoros

Szöveg: Katona Vilmos

Walter Benjamin írta, hogy a fotó és mozgókép olyan művészetet forradalmasított, amely már nem rendelkezik a valódiság aurájával. Ha a másolatok között mégis valami hamisítatlan után kutatnánk, azt már csak a megsárgult, régi felvételek között volna érdemes, amelyek fizikailag is hitelesen tanúskodnak az idő múlásáról. A múlt sokszorosításával az emlékezet tüzes szikrája, a jelen enyészik el. Egy rövid kattanás, és csapdába esett a pillanat. Megfelel ez a camera obscura jelenségének: a fény ugyan beléphet a sötét dobozba, de nem térhetett vissza onnét.
A fényképezés az élet különös aktusa, amelyben az ember minden energiája a megfigyelésbe összpontosul. Szinte megszűnik a környezet. „Csak a tárgy és én.” Nincs ott az események hídja közöttünk. A tökéletes pillanatra kihegyezett, feszült csend a legintenzívebb lélekjelenlétet kívánja, de az eszköz, amely arra van rendelve, hogy „megörökítse”, ellopja e jelenlétet; a pillanatból csak a hatást tartja meg. Czigány Tamás mintha szembeszállna ezzel, tudatosan kerülve az egyértelmű üzenettel rendelkező, népszerű témákat. Fotói a közömböst tüntetik fel sejtelmesnek, a meguntat, a számkivetettet töltik fel érzelemmel. Véletlenszerűen meglelt tárgyak nála kompozícióvá állnak össze, s a jelentés nélküli vizuális inger az értelmezés csalóka játékát kezdi játszani. Képein egy-egy percnyi csönd időtlen várakozássá válik, s a megnyúlt téridő-kontinuum új realitással szívja teli magát. Az üres plakát mögül léptek hallatszanak, amott zokogás vegyül a trafó fojtott zúgásába. A köznapi bénító szignállá válik. Egy-egy figyelmen kívül hagyott részlet kaput nyit a jelenbe, de a belépéshez hit kell.
A hit kérdését Andrej Tarkovszkij Stalker (1979) c. filmje is körüljárja. A Zónában, melynek határait a realizmus fegyveres erői védték, csak rá hagyatkozva lehetett eligazodni. A film közelről lencsevégre vett, vagy a felismerhetetlenség határáig elvitt kép-szeletei derengő útvesztőket teremtettek. Pár lépésnyi távból hosszú bolyongás lett, mialatt e méterről méterre változó világ interaktív kapcsolatba lépett a megfigyelőkkel. A többféleképpen értelmezhető fénykép ugyanilyen csapdát állít a valóságérzetnek. Térérzetünket megvezetik a más kontextusba helyezett szokványos tárgyak. A kompozíciók alól oly könnyedén kicsúsznak a valóság alternatív rétegei, hogy feltehetnénk a kérdést: miért mondjuk valósnak, ha létük csak egy hajszálon függ?