Fókuszban az utóhasznosítás és a médiahomlokzatok

Kinek, kihez szól egy város EKF eseménye? Ezt a kérdést lehetetlen elkerülni – itt is. A város nem a múltjával reprezentál, hiszen Ausztriában számos hellyel össze sem vethető Linz kulturális és építészeti öröksége. Turista van, de nem feltűnő sokaságban, többségük osztrák, szervezett iskolai kiránduló, vakációzó fiatal. Nem tudom, hogy az ausztriai egzotikus nyaralási szokások mennyire sodorták el a belföldi turizmust, de most – amint pár éve Graz esetében is – újra virágzik. A lakókkal együtt az osztrákok hozzák a város pezsgését, önmaguk karrierjét.

Amúgy Linz nem Grazra, hanem inkább Miskolcra hasonlít, hosszú, ugyancsak 1-es, 2-es villamosokkal együtt élő sétálóutcájával, ma létéért küzdő lakótelepeivel és monokulturális ipari múltjával (a magyarral össze nem hasonlítható acélgyártással – Voest). Miskolcnak 19. századi színházi fellegvára van – újabban nemzetközi operafesztivállal –, Linznek 19. századi Anton Brucknerje, aki Ausztriában a klasszikus zene óriásai között nem első vonal. És volt egy meg nem valósult „nagy képzőművészeti koncepciója”: Hitler ifjúkora kedves városában akarta az összerabolt műkincsekből berendezni a Harmadik Birodalom múzeumi központját. Két épülete készült el – a koncentrációs táborok lakói építették – a főtér és a hídfő között, egyik homlokzatát összekaristolták most mint egy art brut festményt. Nem csak ezzel a mea cupla gesztussal (Unter uns / Köztünk marad a fal-mű címe) emlékeznek a feledni valóra, hanem még 2008-ban csináltak egy kiállítást abból az anyagból, amit a diktátor ide szánt. 2009 tavaszára be is zárt. Van viszont egy „in situ” program, járdára festett napló, mi történt éppen itt meg ott 1945 telén a nácik végóráiban és tavaszán, amikor ideértek az amerikai csapatok. És van Történetek Háza, helyi mikrotörténelemmel, minikiállításokkal, felolvasásokkal. A migrációnak pedig a 100 Nyelv Könyvtárát szentelték, hiszen itt is rengeteg a bevándorló és a menekült.

Azok között az iskolások között is rengeteg az egzotikus arc, akik a nemrég elkészült Ars Electronica épületben amolyan csodák palotájaként múlatják a vakációt. A ház amúgy egy esti 6500 leddel eladott médiafelület, színeit váltó örömhomlokzattal, melynek nyílászárói alig segítik az elégtelen klímát. Egyik emeletre a 10 éve nemzetközi rangra lépett fesztivál éves tárlataiból válogattak egy-egy művet, ez az elektronikus művészet krémjét, valóban szenzációs mustrát. A híd túloldalán, a már bevezetett Lentos Múzeumban (Weber & Hofer) három tárlat fut: egy Metszéspont című gyűjtemény-prezentáció jól tagolt tematikába rendezi a ház kortárs anyagát, benne Körössényi Tamás vagy El Hassan Róza egy-egy művét. Az alagsori tárlat Formuliert – az írás és a kép konvergenciája címen, nem éppen a szenzációs témához illő alapossággal, csupán kanálhegynyi ízelítőt ad a jelzett tárgyból. A főemeletre az Ahoi Herbert – Bayer és a modernizmus kiállítás (erre külön cikkel kitérünk – a szerk.) áttekinti mindazt, amit a Linzben fiatalon pályára lépett építész-festőfotós- összművész utazásai műfajban és földrészeken át kifutottak. A roppant üvegkapu ugyancsak minden éjjel váltja a színeit, körülötte a réten él a tinédzservilág, mire leszáll az est.

A jeles müncheni festő, Adolph Menzel szerint „a legszebb német téren”, a Hauptplatzon áll egy Szentháromság-szobor és egy fém tükrökkel burkolt pavilon. A 80+1 nap alatt a Föld körül c. mustra (van egy filiáléja a bécsi AZW bejáratánál is) látványos demó a bolygó tönkretételének 80 főbűnéről. Például arról, hogy a faszén nemcsak a grillező gazdagok, hanem kétmilliárdnyi „bennszülött” tüzelőanyaga is.

Innen 200 méterre, a hegytetőn áll a város büszkesége a 799-ből származó apró Szent Márton-templom – nem messze a frissen kibővített Schloss museumtól. De ide egyetlen tábla sem terel, aki rátalál, az is csak az üvegajtón át élvezheti a látványát. A túlparti Szent Hegyre figyeltek, ahová hegyi vonat visz (a kontinens első adhéziós vasútjaként építették) rekonstruálták, a főtérig hosszabbítva.

A belvárosban Bruckner és Bayer helyi alkotókként állnak a fókuszban, és Johannes Kepler, aki itt írta egyik főművét. Ő inkább ürügy arra, hogy Philip Glass erre az alkalomra komponált új operáját bemutassa a város. A „Hörstadt” zenei eseményeit a Bruckner-Ház is befogadja (építész: Heikki Siren). Az Akustikon egy új zenei kutatóközpont, amolyan bécsi Muzsika Háza, ahol az ifjúság interaktív módon barátkozhat a zenével. És lesz szeptember 9-én a Duna-parkban egy monumentális „Klangwolke”, melyen a vízözön és más ősi mítoszok keverednek az elmerülés és a menekülés vizionárius hangképeivel.

A Lehetetlen Akadémiája amolyan műfajok feletti határátlépő workshop felnőtteknek, egész júliusban. Az új Főpályaudvar (építészek: Weber+Hofer, a Lentos Museum tervezői is) mellett 2012-re épül fel a Musiktheater Linz (építész: Terry Pawson) – és erre a késésre Pécs is gyakran hivatkozik –, már építik. Addig is a Solar City költői névre hallgató, külső-elővárosi (15 km-rel meghosszabbították hozzá a 2-es járatot) luxuslakótelepen (építészek: Foster, Rogers Herzog&Meuron) rendeznek nemzetközi színházi fesztivált, Schäxpir címen, Színházi élmények a teaceremónia és a kannibalizmus között pontosítással. A téma a generációk és az acélváros mítosza.

Egyáltalán, a regionalizmus jegyében zajlik az év, e címen lesz játék- és dokumentumfilm-fesztivál, valamint olyan utcai eseménysorozat, ahol a népi tradíciók és a kortárs művészet keverednek. A főutcán persze kereskednek is, a világdivat márkaboltjai aratnak. Az oldalutcák viszont zárt boltokkal jelzik: egy fecske nem csinál nyarat. Nincs elég tehetős vendég. Bár két remete – egyikük Miklós Borsos szerzetes-fotóművész – megkísérli: a Dóm tornyába húzódva meditálnak, fogadják a kötődő lelkigyakorlatosokat.

Vagyis a „kultúrfőváros” pontos definíció híján a valóságban meglehetősen vegyes program: a jelen fogyasztási kultúrája, a városlakók hétköznapjainak entertainment világa áll a centrumában. A néhai Sóhivatalban például van ugyan kortárs művészeti tárlat, de nem a meg nem született helyi hiperkortársak, hanem az ott alkotó regionális hatósugarú alkotók állítanak ki. Miközben Ausztria az elmúlt 20-25 évben a zene mellé megteremtette kortársművészetének nemzetközi vizuális rangját – a szecesszió és a modernek folytonosságát mantrázva-hajtogatva. Éspedig úgy, hogy az államelnök által életre hívott hosszú távú vizuális nemzetstratégia alkotóit a nemzetközi sztárszereplőkkel együtt tálalta. „Nagy” helyi alkotók híján Linz most beérte Herbert Bayerral – aki, mint a mi Bauhäuslereink többsége is – az USA-ban alkotta java műveit és ott is halt meg.

Ha elmúlik az év, azért itt marad a rendbe hozott város, egy mintaszerű, villamoshálózatra épülő tömegközlekedés (itt volt az első, még az 50-es években kidolgozott egységes városi közlekedési szisztéma Európában, s a mintaszerű villamoshálózat ma is él). Növekményként egy-két új múzeum, és egy új zenés színház épült, egy 10.000 m2-es Design centrum (vö. a pesti design-buszpályaudvar esetével!) meg egy Voest látogatócentrum (linzi építészei: Schremmer & Jell, szeptemberre nyílik) – a néhai vasváros emlékére. És az élmény, hogy „megcsináltuk”. Ez innen nézve máris eredmény…

S amit megcsináltak, az újszerű. Hozzá magukra gondoltak, nem csak a külföldi turistákra, akik visszafogott számban-kedvvel érkeznek. Hiszen nincs itt semmi szenzáció, csak egy élhető város…

Szegő György