Szöveg: Szegő György

Makovecz mester elmélyült látomásos alkotó és szenvedélyes közösségi ember egyszerre. Nagy formátumú építészként mesterien oldja fel ebben a kettős szerepben rejlő ellentmondást. A társadalomnak szakmájával szemben jogosan megfogalmazott elvárásait elsődlegesnek tartva, képes azokat összeegyeztetni az egyén belső, isteni eredetű tehetségének kibontásával. Hol méltósággal, hol mérgesen, értünk haragudva. Ezért lehet szeretni, ha személyes a kapcsolat – én mesteremként is tisztelem.

A kritikus távolságát tartva mégis érzékelem, hogy az országon belül nem eléggé megbecsült rendkívüli teljesítménye. A regionális értékeket, a hely géniuszát tisztelő építészet legjelentősebb alkotójaként, teremtő és vitázó emberként itthon sokat támadják. Teremtő figura, nem csak mert épít, rajzol és ír, de összetett munkásságában a népi eredetű – ugyancsak gyakran és méltatlanul alulértékelt – hagyományainkat is képes beemelni az egyetemes tradíció szféráiba. Kós Károly és Rudolf Steiner, Lechner Ödön és Antoni Gaudí, Medgyaszay István és F. L. Wright összefonódó értékek a Makovecz teremtette szellemtörténeti felfogás számára.

Makovecz Imre amellett, hogy Ybl-, Steindl-, Prima Primissima- és Kossuth-díjas, a Corvin-lánc kitüntetettje, a Francia Építészeti Akadémia aranyérmének birtokosa, a Brit Építész Szövetség tagja, a római La Sapientia Egyetem díszdoktora, nemzetközi terepen a legismertebb, elismertebb kortárs magyar építész. Ezt a rangot – rossz honi szokás szerint – sokan kisebbítik (ünnepen nem illik az irigységet szóba hozni). E szűkkeblű magatartásnak, talán még inkább a Makovecz Imre közéleti harcaiban megjelenő szenvedélyes – néha őszintén indulatos és ezért vitatható – kiállásának nyomán a Mester kevés jelentős, állami megbízást kapott a szocializmus éveiben, s nem változott ez alapjában 1989 óta sem. Újabban templomai is inkább határon kívül épülnek meg, mint a trianoni országban és a magyarországi egyházak keretei között.

Sokszor tapasztaltam, hogy egy nyitott, a másik véleményére kíváncsi szellem lakik néha indulatos, szókimondó megfogalmazásai mögött. Ezekben a vidék szociális gondjai, a szakmapolitikai anomáliák, a helyismeret és a praxis adta tapasztalatok mély elemzése munkál. Egyik friss interjújában lényeglátó módon veszi védelmébe, például a cigányság tradicionális értékeit, vagy ugyanott, a vidéket és saját településüket jól ismerő főépítészek rendszere érdekében világos célokat fogalmazva nyilatkozik. Ezt, úgy tűnik kevesebben hallják meg, mint néha öntörvényű kiszólásait. Pedig érdemes lenne odafigyelni, az építő ember egészét elfogadni. Sokunk számára a Mester szeretettel teli és szeretni való, atyai tekintélyű, elfogadó karakterű ember, kritikájában megfontolásra érdemes barát.

Az építő embert méltatva: a Mester megszólítás Makovecznél nem egyszerűen a tisztelet kifejező formula. Több nemzedéken át nevelte és emelte fel azt az iskolát, amelynek „hallgatói” ma beszédes-harcos szerepeket vállalnak. Főépítészként dolgoznak, világszerte kiállításokat, a MÉSZ-ben csütörtöki iskolát, és a határon túli fiatal építészeket is megszólító nyári táborokat, nemzetközi szerves építészeti konferenciát szerveznek. Élen járnak az árvízi újjáépítésben, működtetik a Kós Károly Egyesülést és vándoriskoláit, szaksajtóját – utóbbit, reményeik szerint egyre inkább a szerves építészet nemzetközi fórumává fejlesztve. Maga Makovecz Imre, a Magyar Művészeti Akadémia megalapítója.

A sokrétű, szélesedő hatású nevelőmunka és intézményrendszere az építészek lassú, de érzékelhető szemléletváltását hozta. Felismerik, hogy az építés és az építészet nem válhat a civilizáció egészét fenyegető, pazarló hulladék-gyárrá. Mind többen látják, hogy az architektúra nem divatos design, nem eldobható marketing-hordozó, nem a „társadalom ruhája”. Az építészet inkább a „bőrünk”, a ház Makovecz megfogalmazásában: „élő-lény”. A Mester munkássága nyomán terjed a híre, hogy az építészetfogalom szellemi háttere szerint kvalitatív karakterű, nem válhat a technológiai presztízs-tárgyává, a gazdasági érdekek kvantitatív kiszolgálójává. Ez a tudatformálás 40 éve szép szenvedélye a Mesternek, még ha egy-egy interjúja nyomán megannyi névtelen, idétlen blog-bejegyzés kedvét is szeretné szegni. Nem hagyja magát.

A 70-es, 80-as években még nem blogoltunk. Apró sejtekben, lakásegyetemeken személyesen/névvel kíséreltük meg lerombolni, ami bontásra érett, hogy építhessünk. Iskolát, templomot, faluközösséget. Hogy legyen hová és kikkel országot építeni.

Most az építés ideje van. Alkotóerőt, kedélyt, egészséget, lehetőséget kívánunk hozzá a 75 éves Makovecz Imrének.