Puklus Péter közönséges dolgai
Trapéz Galéria, 2012. december 11. – 2013. január 15.
Szöveg: Tímár Péter
Hosszú ideje meggyőződésem, hogy a világ általunk hitt rendje – hogy ugyanis a művészetbeni okosság a kitanult emberektől áramlik az egyszerű halandók felé – szóval meggyőződésem, hogy ez valójában nem így van. Vagy talán most így, de akkor ez egyáltalán nem helyénvaló. Lehet mindjárt a kompozíciós szabályokkal kezdeni: ezeket úgy tanítják, mint Kirchoff második törvényét – mintha ezek a szabályok tőlünk függetlenül léteznének (egyáltalán: léteznének), és egy okos ember felismerte, a mi dolgunk pedig tőle megtanulni – de ez így marhaság. a művészet „szabályai” bennünk vannak, az arányok, az egyensúlyok, a ritmusok, a kompozíció. a formák, színek, tónusok, minden; és az egésznek a jelentése is. Ezekkel születünk, induláskor ott van bennünk a legnagyobb természetességgel. Nem is csak az agyunk szoftverében, hanem még mélyebben, magában a hardverben, mint a félelem, öröm, humor vagy a szerelem.
Ha egy kisgyereket megkérünk, hogy tegye le egy játékát az asztalra, de jól nézze meg, hogy a legjobb helyre tegye, nyugodtak lehetünk: sikerülni fog. Azután jön a tanítás, ami ezekkel a tudásokkal a legrosszabbat teszi, ami tehető – megfogalmazza, leírja, kimondja, kánonba rendezi. Ahelyett, hogy azt sugallná: halld meg a belső hangodat, azt diktálja: tanuld meg a szabályt! Innentől egy hosszú és mély völgyben botorkál az ember, és csak kevesen jutnak át a túloldalra, ahol ismét felfelé visz az út, magasabbra is, mint ahonnan indultunk. Mert a belső hang legtöbbünknél hamar elvész, az iskola, a tanulás pedig mindenben a tudatosság, megmagyarázhatóság, vagyis a ráció felé taszít – abban is, amiben nem kellene. mintha az, amit pontos szavakba önteni nem tudunk, nem is lenne, nem is létezhetne. Pedig ellenkezőleg: a művészetben az nincsen, amit nem a bensőnkben érzünk. És ez még az íróknál, költőknél sem teljesen egyenlő a leírható szöveggel – a látvány világában pedig végképp nem az.