Szöveg / text: Katona Vilmos

Időkelepcében vagyunk. Késve mind az öneszmélésben, mind a külső eszmerendszerek hazai alkalmazásában. A nyomkövetés életmóddá vált a politikában és az építészetben. Előbb a modernizmus, majd a posztmodern, ma még a regionalizmus, holnap valami holland… Lelkes fordítók segítségével érkezik országunkba az építészetelmélet. Hatása újabb és újabb fogalmi disputákat kavar, miközben az építészet lényegi dimenziója elhomályosul. Maradt-e saját út számunkra?

Kaffka Péter: hétvégi háza, síneken kigördülő ággyal, 1941. Fotó: Magyar Építészeti Múzeum, Barka Gábor

Nehéz lenne elválasztani a hazánkra borult ködfelhőt az északi félgömb egészét beterítő globális viszonyoktól. Nemzetközi elvárások terhe alatt a távlati közös célok világos megfogalmazásának hiányától szenvedünk. Egy-két tetszetős rigmus szárnyra kap: most az ökót ekhózza a növekedés világgazdaságának kiürült csarnoka. A fenntartható fejlődésért hozott ideges intézkedések sorának vagyunk tanúi. Újdonságként hallgatjuk ezeket, mintha az újrahasznosítás, az energiahatékonyság és fenntarthatóság feltételei nem lennének eleve adottak a népi építészetben. Esztétikai viták kerekednek hely és identitás kapcsán, mintha nem ismernénk a manufaktúra, az építőhagyomány fogalmát és gyakorlatát. Mit takargat a regionalizmus óvatossága? Takargatnivalója a technológia uniformisával kötött kompromisszum: a modern vírus, amely éppúgy hatott Kenneth Frampton „ellenállására”, ahogy hatvan évvel korábban a weimari Bauhausra. Érdeme, hogy a kritikát az objektív mérlegelés feltételévé és biztosítékává tette, amely egyensúlyra törekedett az avantgárd korszellem és a helyi kötődések között. De korszerű-e még avantgárdról elmélkedni, s nem csupán a funkcionalizmus igézete, a szobrászi fehér falak „romantikája” késztet erre? Éljük-e még saját korunkat, amely a posztkritika gátlástalanságával világszerte a méretért és lenyűgözésért folytatott versenynek veti alá az építészetet? A valós tények figyelembevételével választanunk kellene szép és izgató, lényegi és tetszetős között, és ugyanígy kellene tekintenünk az építőhagyomány őrzésére, folytathatóságára is. Át kellene olvasnunk a „másik modernnel” kapcsolatos megfontolásainkat, de felvetőjénél, Colin St John Wilsonnál jobban szem előtt tartva az építészet a priori tényfeltáró igazságait. Az építészeti anti-formalizmus és humoros közvetlenség példáit kutatva felfigyelhetünk olyan hazai alkotásokra is, mint Kaffka Péter 1941-ben épült gödöllői hétvégi háza. Hová helyeznénk az egyszerre archaikus és modern, vastag falakkal s ugyanakkor a szabadba kigördíthető hálószobával tervezett építményt? Talán egy eredendő természetesség megnyilvánulása a népi építészet szerkezeteit és összetett térformáit egy addig nem látott irányban továbbgondoló alkotói szemlélet, amelyhez képest csupán másodlagos jelentőséggel bír a két világháború közti esztétikai igényeknek megfelelő art deco enteriőr. Hiába írunk építészettörténetet, ha az építészeti értékőrzés mögött nincs élő gyakorlat és lelemény. Goethe fogalmazta meg ezt találóan, amikor a római Forumot egy felékszerezett ravatalhoz hasonlította, amely a múlt népszerűsége folytán könnyű megélhetést hoz egy önállótlanságban szenvedő kornak. Az önállóság ma is komoly kihívást jelent, hiszen annyi a vizuális és elméleti behatás, hogy különös nehézséget okoz a mindenfelé csápoló tekervények lehámozása a lényegről. A szabadságot mégsem a teljes függetlenség jelenti, hanem a lényegtől mint szálfa-tengelytől való meghatározottság felfedezése. A lényeg az építészetben nem transzcendentális idea, hanem kézzelfogható szükség, szándék és építőkedv. A mesterség, amely kiműveli a művelőjét. Nem hatástalan értekezés az építészetről, hanem az eredendő gyakorlati képesség, amelynek segítségével az ember ősidők óta gondolkozva konstruál. Amíg az építés mögött nincsen a helyben fellelhető erőforrások és szaktudás alkalmazását kedvezményező politikai szándék, és a bürokrácia kedvét szegi a vidéki és városi közösségek építőszándékának, addig a technológia uniformisával és az építészoktatás akadémikusságával szemben nem lehet alternatívát felmutatni. Erre világított rá Samuel Mockbee tevékenységével (ld MÉ 2003/2. és 2011/6. – a szerk) már 1998-ban és Steven A. Moore 2005-ben, a „regeneratív építészetről” szóló nagyhatású esszéjében (ld. a szerző tanulmányát az Utóiratban). Olyan kiutat kerestek, amely egyszerre nemzeti és nemzetközi, utánozhatatlanul helyi és módszerét tekintve széles körben alkalmazható. Az építészet ideológiamentes, saját hangjának kérdése azóta több helyen a szakmai érdeklődés középpontjába került, melynek megválaszolása számunkra is időszerű kihívás.