Bachman Gábor Kossuth-díjas

Szöveg: Készman József

Kortárs Zenei Központ terve, Budapest, 2002
(a megrendelő a terveket elfogadta, de nem A Bachman Stúdió tervét valósította meg)

Március 15-én a Parlamentben vehették át kitüntetéseiket a művészeti díjazottak. Az állami méltóságok mellett feltűnt egy különös poszt-punk, Bachman Gábor jellegzetes figurája. Személyében az egykori szubkultúra meghatározó alakja és alkotói tevékenysége lett a hivatalos kultúrkánon részévé. Az elismerés alkalmából kérdeztük Bachman Gábort építészeti pályája alakulásáról.

Hogyan értékeli a Kossuth-díjat: elégtételt érez? Milyen jelentőséggel bír az Ön számára?

A Kossuth-díj jelentősége nagyon is meghatározó a jövő – az én jövőm – és az utánam következő generációk szempontjából. Az értékelés egzakt, és azt fedi, amit 1979 óta csinálok, de egészen 2025-ig már megvannak az elképzeléseim. Zenei hasonlattal élve: kamaradarabok, de leginkább barokk operák értelmezését tartom építészetnek. Az építészet elsősorban feladat, kihívás; egy gondolat autentikus, embereknek szóló megoldása, melyben egyetlen szempontom van: embereknek készül, szeressék, használni tudják, érezzenek lelki-szellemi katarzist a mindennapi rohanásban. Ennek első fázisában a legfontosabb a megfigyelés: az emberek, a környezet, a helyszín kulturális, antropológiai múltjának, a jelen szociológiai, társadalmi-politikai jelentésének és a vele kapcsolatos jövőnek kutatása.
Pécsett születtem, gyerekkoromból emlékszem a szőlőhegyi házak faragott verandáin megjelenő napfény, a padlón elterülő mintázatos árnyékokra, a színes üvegek bevetülő, kaleidoszkóp-szerű hatására. Később szinte minden nap bementem a dzsámiba, ahol hűvös volt, az ablakok fényei, az épület, a kupola lenyűgözött. Aztán alig száz méterre betértem a Zsolnay Múzeumba, ahol ámulatba ejtett az eozin, és az egész porcelánkultúra. Újabb húsz méter kellett, és bent voltam a Vasarely Múzeumban, ahol a dzsámi színes köreit szőnyegekben, olajfestményeken, plexibe gravírozott térbeli modellekben láttam viszont. Majd háromszáz méterrel odébb a Martyn Ferenc Múzeumban hatalmas méretű, Párizsban, a szürrealistákkal festett, bámulatos, absztrakt képek nyűgöztek le. Ötszáz méterrel távolabb Csontváry hatalmas festményei következtek. Innen az ókeresztény kultúra: sírkamrák, templomok. Szombat-vasárnaponként bicikliztem – Molnár Farkas, Weininger Andor, Forbáth Alfréd, Breuer Marcell szellemét festményekben, tárgyakban, színházi díszletekben, design tervekben, épületekben fedeztem fel. Gyerekfejjel éreztem: ez az én világom.
Az elismerésben, amit most kaptam, ez a szemléletmód jelenik meg, amely „a hagyományt a modernitással ötvözi, és a 21. század kihívásaira reflektál”, ám egyedi gondolkodással jött létre. Úgy érzem, személyemen kívül e gondolkodás rehabilitációja is megtörtént, ami a jelen és a jövő szempontjából is jelentős lépés.

Mire büszkébb: a megvalósult épületeire, az elbontott-megsemmisültekre, vagy a legújabb tervekre?

Mindegyikre. Nálam egy szoknya szabásának designja, egy gomb tervezése, egy lemezborító megalkotása, egy filmben elvégzendő designeri munka, építészeti festményeim készítése, modelljeim sajátkezű készítése és megépült épületeim – létezésem mindennapjainak imádott, 1979 óta monomániás szeretettel létrehozott állomásai. Nem tudok leállni, ahogyan Le Corbusier, Oscar Niemeyer vagy Makovecz Imre, Rubik Ernő is egész életükben dolgoztak és dolgoznak…

Valahol azt olvastam Öntől, hogy az építészet a 80-as években kulturális és politikai tett volt.
Manapság is az?

A szocializmusban én mint művész butább voltam és vagyok most is, hogy ilyen fogalmakban gondolkozzam. 1979-ben, a Psyché látványának tervezésekor, vagy a Kékszakállú herceg vára, a Hamlet, majd 1986-ban a Munka-Tett Kocsma színpadtervét készítve, számtalan munkám között gyakorlatilag az akkori szubkultúra közegében éltem, senki nem mondta, hogy ezt vagy azt csináljam. Volt úgy, hogy nem tiltották (a három T irányelveivel összhangban), volt, amikor ráfaragtam és betiltották, például a Munka-Tett Kocsmát. De hasonlóképpen volt ez a Bizottság zenekarral, Bódy Gáborral, és sokunk munkájával, akiket valóban megérintettek a punk és más radikális társadalmi mozgások. A művészet nyelvén igyekeztem tudatosan integrálni a 20. századi modernizmust, de a szocreál, a létező szocializmus bornírt elemeit is. Egy nemzedék tagjaként valami rettenetesen újat akartam, és már akkor éreztem, hogy ez nekem ment, jól csináltam. A 180-as csoport, a Balázs Béla Stúdió, az FMK és az ezen belül tevékenykedő, dolgozó filmesek egyfajta zsilipező munkát végeztek akkoriban, kvázi a Nyugat felé mutatva, hogy nekünk is van modern művészetünk. 1989 után sem változtattam ezen a magatartásomon, ugyanazt csinálom, ugyanúgy. 2003-tól többet külföldön, sőt már csak külföldön, de 2015 egy lényeges határpont lehetőségét mutatja.

A világban jelentős elismertségre tett szert, kiállításokra, workshopokra hívják, ikonikus építészfigurákkal dolgozik. Vajon mi lesz idehaza munkái, tervei sorsa?

A munkáim sorsa nem az én feladatom; ezek vagy megsemmisültek, vagy felépültek, vagy legtöbb esetben MÉH-telepre kerültek. Megbecsülve nem voltak soha. Egy biztos: teszem a dolgomat, azokat a feladatokat oldom meg, amiket rám bíznak.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Gyerekkorom óta folyamatosan terveim vannak, vagy megvalósulnak, vagy nem, így van rendjén. Nagyon sok innovatív terv van, de a pillanatnyi gazdasági helyzet és a strukturálisan megváltozott építészeti gondolkodás nem kedvez nekik. Wolf Prix barátom (Coop Himmelblau, 1985 óta ismerjük egymást) egy workshopon azt mondta: „A gyártók intelligens homlokzatról beszélnek, holott az építésznek kell intelligensnek lennie!” Hát ilyen világszakmai problémákba ütközünk manapság. De az 1979-ben megkezdett munkásságomat állandóan felülírom, bővítem, így naprakészen 2020-nál tartok terveimben és a modellekben. Hogy hol valósulnak meg, ez nem tőlem függ. Minden este olvasok, zenét hallgatok, tájékozódom – ezek a megfigyelések generálják bennem a másnapi munkáim indítékait is. Nekem ez a szenvedélyem, nem munka, hanem az öröm forrása.
2010 óta a feleségemmel együtt egy hatalmas építészeti operán dolgozunk, amiben az építészet, a vizuális design teljesen új, eddig nem látható technológiai megjelenítésén dolgozunk – a 2020-as évekre. Azt hiszem, egy építésznek legalább hét évvel előre kell gondolkodnia, dolgoznia. Szóval legalább tíz évet kell belefektetni egy projektbe, hogy az elérje a mindenkori, arra az időszakra vonatkozó tökéletességet…

Jegyzetek

1 Alkotótársával, Merallal közösen szerepelnek a jelenleg Bécsben látható, Peter Noever által rendezett építészeti kiállításon: Vienna for Art’s Sake!, Winterpalais Prinz Eugen, Belvedere

Bachman Gábor a hetvenes évek vége óta alakítja művészeti vízióját, amelynek forrását az orosz avantgárd építészeti és design törekvései, Kassák Lajos aktivizmusának képi világa, a szocreál és a punk esztétikája határozza meg. Bachman olyan magyar építész–designer–művész, aki a közép-európai régiót mint hatások gyűjtőhelyét és kiindulópontját értelmezi alkotásaiban. Bódy Gábor filmjeinek látványtervezőjeként a klasszikus és a kortárs formavilág ütköztetésére törekedett. Számára a történelem mitikus, filozófiai, vallási és művészeti öröksége olyan hagyományok, amelyek újraértelmezése és átformálása újszerű művészeti nyelvet teremtett. A filmi képalkotás során, különös tekintettel a Psyché című kultuszfilm díszleteire, az építészeti forma és kultúra összefüggéseit járta körül. Építészként az újabb művészeti médiumok lehetőségeit saját elképzeléseinek közvetítő felületeként értelmezte, így videó és más mediális művei referenciáinak, újraértelmező törekvéseinek megértését segítették. A Velencei Biennále Magyar Pavilonjának kiállítási projektjében (A Semmi Építészete, 1996) a tér és a szerkezet radikális, avantgárd hagyományokat idéző szétbontásának, majd újrakonstruálásának logikáját vizsgálta. További fejlődésének művészi szinten kivitelezett modelljei gondolkodásának letisztulását, majd különböző ikonográfiai és funkcionális elemekkel való bővülését mutatják. Munkái és tervei egymáshoz kapcsolódnak – az alkotások magyar, kínai és más külföldi megrendeléshez és pályázatokhoz készültek. Az elméleti építészet mellett a gyakorlati megoldások izgalmát is átélő művész számára a környezet, a biztonság, az épület vizuális környezete, megrendelő személyisége és kulturális közege voltak azok a tényezők, amelyek műveinek egyediségét, a modellek egyenkénti különbözőségét és értékét adták. Számára az anyaghasználat, az építmény formavilága, a felületén lévő képi jelek olyan elemek, amelyek az ökológia, a gazdaságosság, a jövő anyaghasználata és a fenntartható fejlődés mellett szociális és kulturális kérdéseket feszegetnek.