Művelődési Központ, Nyíregyháza (1969–81, 2013–14)

Építész: Bán Ferenc
Szöveg: Szabó Levente
Fotók: Bujnovszky Tamás

„Gyakran éppen a legfontosabb alkotásokat lehetetlen beilleszteni választott kategóriáinkba. Bán Ferenc nyíregyházi művelődési központja bizonyosan egyike az utóbbi évek legérdekesebb, legellentmondásosabb hazai épületeinek. Vajon „műszaki racionalizmusról”, „strukturalizmusról”, vagy éppen irracionalizmusról beszélhetünk-e vele kapcsolatban?”
(Moravánszky, 1984)

Bán Ferenc életművét trendekbe nehezen illeszthető, nagy és jelentős épületek, és számos megvalósulatlan terv, nyertes tervpályázat, kísérleti elgondolások alkotják. A megépült épületek az adott korszaknak, Bán változó építészeti gondolkodásának természetszerűleg hű lenyomatai. A nyíregyházi művelődési központ azonban nem csupán a tervezés-építés több mint egy évtizedes, hosszú folyamatának, a korszak meghatározó nemzetközi áramlatainak vagy éppen a hazai kulturális és építőipari körülmények hű tükre. A munkák közül azért is kiemelkedő jelentőségű, mert benne észrevehetjük a későbbi tervek, épületek alapvető tulajdonságait is: mintha a későbbi munkák felől nézve is folyamatos viszonyítási pontot jelentene.

„Japán utánérzés a Nyírség homokján”

Az épület tervezésére meghívásos pályázatot írtak ki 1969-ben, a meghívott NYÍRTERV pályázatának elkészítését az akkor 30 éves Bán Ferencre bízta. Bán ekkor már túl volt néhány nyertes pályázaton, azonban e megmérettetés – melyen elmondása szerint az esélytelenek nyugalmával és az ebből fakadó bátorsággal indult – a fiatal építész nagy dobásának, kiugrási lehetőségének ígéretét hordozta. A pályaterv szakított a korszakra jellemző művelődési házak képleteivel, melyek sokszor előregyártott szerkezetekből épített, arctalan típusmegoldásokhoz vezettek, és egészen különös felfogású, szerkezetű koncepcióval jelentkezett. A terv mellé az iroda Plesz Antalt kérte fel konzulensnek, Bán az ő intuíciója alapján készítette, amely egy földtől elemelt nagyszerkezetet vízionált: a ház alatt integráns városi teret, a nagyszerkezetben pedig flexibilis kulturális funkciókat elgondolva. A koncepcióban ugyanakkor nyilvánvalóan érezhető Bán kortárs japán építészet felé irányuló figyelme is, e két hatás egyszerre van jelen az épületben: a komoly elméleti háttérrel rendelkező, ugyanakkor hallatlanul izgalmas szerkezeti, formai megoldásokhoz vezető építészeti előképek megoldásainak tanulmányozása, és a Plesz-féle intuíció, amelyet nehéz nem a kivitelezést csak és kizárólag az előregyártott szerkezetek engedte kötöttségek között elképzelő hazai közegből való kitörési szándékként, elvágyódásként értelmezni.
A nem várt módon megnyert pályázati terv számos, esetenként heroikus küzdelmekkel tarkított folyamat során valósult meg. A kitörési, különbözési vágy túlságosan elrugaszkodott az akkori hazai kivitelezői, kulturális és építészeti valóságtól ahhoz, hogy egyszerű folyamatot ígérjen a megvalósításra nézve. A fiatal építész ambíciója ráadásul valóban extrém szerkezetben tárgyiasult: nem csupán azért, mert e nagy volumenű épületet kizárólag monolit, azaz helyszínen öntött (kisebb részben a helyszínen előregyártott) szerkezetekből képzelte el, hanem azért is, mert egyszersmind e szerkezetek – a hatalmas fesztávból fakadóan – önmagában is komoly erőpróba elé állították a kivitelezőket. A megnyert terv, az elindult folyamat tehetetlensége, a vidéki városi tanács helyi vezetésének érthető törekvése az identitást biztosítani látszó, az emblematikusság ígéretét hordozó különleges épületre azonban – minden ellenhatás dacára – mozgásban tartotta a megvalósulás folyamatát.
Az első változat idealista elképzelése emlékeztet leginkább a japán metabolizmus felfogására, mely fix nagyszerkezetekben és változtatható, flexibilis terekben (adott esetben kapszulákban) gondolkodott. Ennek megfelelően a pályázati terv hatalmas monolit vasbeton, hídpilonokra emlékeztető épület-lábaira hosszirányban futó kétoldali rácsostartó támaszkodott, melyekre keresztben Vierendel-rendszerű – azaz a szabad és flexibilis térhasználatot nem gátló, átlós elemekkel nem rendelkező – tartók támaszkodtak volna. Ezt a változatot bemutató rajz fejezi ki legjobban az épület kettős törekvését, szabadságvágyát: a kurrens nemzetközi áramlatokkal való rokonság kifejezését és a hazai építőipari kötöttségek alól való kitörés szándékát.
A tervezés során – már építkezés közben – kiderültek a szerkezet műszaki megvalósíthatóságának korlátai is: a nagy fesztávokból adódó terhek e szerkezeti koncepció szükségszerű ellehetetlenüléséhez vezettek: a filigrán szerkezetek egyre vastagodtak, azonban az egyes oszlopokba és gerendákba kiszámolt vasmennyiség a kivitelezhetőség korlátaiba ütközött (a betonacélok között alig maradt hely). A statikus tervező, Scholtz Béla segítsége minden bizonnyal kellett ahhoz, hogy a fiatal építész elég mérnöki muníciót kapjon építészeti szándékainak alátámasztásához. Az építkezés a pilonok készítése közben leállt: a kivitelező szembesült azzal, hogy mit vállalt, s megbízásuk nyomán egy műegyetemi szakvélemény kimutatta a szerkezet megépíthetetlenségét. Felmerült a rácsostartók acélszerkezetből történő megépítése, de a hatalmas méretek beemelése technológiai akadályokba ütközött. Rendőrségi vizsgálat következett, majd két neves fővárosi statikus segítsége nyomán végül megoldás kínálkozott a keresztmetszetek növelésére (az önsúlyt még nem túlzottan megnövelő mértékben), de ekkorra Bán a korábbi szerkezeti koncepció megváltoztatása mellett döntött: a keresztben futó Vierendel-tartók helyett a kétoldali hossz-rácsostartók mellett további két hossz-doboztartót tervezett, melyek a bejárati (emeleti) szinti folyosókat fogadták magukba. E kényszerű változtatások fokozatosan módosították az épület szellemi kontextusát is: egyre inkább a tanulmányozott nemzetközi áramlatok és megvalósult japán épületek hazai interpretációjaként és illusztrációjaként megépülő, s inkább szoborszerűségével, monolit szerkezetével, és önmaga helyzetéből következő szerkezeti és építészeti megoldásaival kitűnő, sokat hivatkozott példává vált.

Az öttraktusos, megemelt bejárati szinten az előcsarnok, kisebb termek, irodák kaptak helyet (ne feledjük, hogy nem pusztán művelődési ház, hanem regionális módszertani művelődési központról volt szó), a felső szintjén viszont – Kenzo Tange 1964-ben elkészült tokiói olimpiai épületét idéző – feszített szerkezetű lefedés alatt egybenyitható, nagyteremnek és közösségi előterének helyet adó szint épült volna meg. Míg a művelődési központ kisebb termei, irodái a középső szinten változtatható, másodlagos rétegként lakták be az így kialakuló zónákat, a két nagyobb terem a második, legfelső emeleten kapott helyet, immár nem flexibilis, hanem két nagyobb, fixen beépített teremmel. A nagyteremhez teherlift épült, amely a konzol alatti pozíciója miatt gyengítette annak erejét. A megemelt bejárati szintre pedig mindkét oldalon reprezentatív lépcsősor vezetett fel. A szintek közötti közlekedést a két pilonláb közötti előcsarnok két oldalán elhelyezett homlokzati lépcső oldotta meg. Az előcsarnok közepén kör alakú födémáttörés teremtett a szintek között – később megszüntetett – vizuális kapcsolatot. Az előcsarnok alatt a földszinten felülről megközelíthető kiállítótér jött létre.

A kurokawai nyelv egy szava

Moravánszky Ákos mottóként választott mondatai 1984-es tanulmányából valók, mely dolgozat a hazai építészet akkori fejleményeit, tendenciáit igyekezett elemezni, csoportosítani. Egyike a „legérdekesebb” és „legellentmondásosabb” épületeknek, fogalmazott, amely rámutat arra a kategórián kívüliségre, mely egyszerre jellemzi az épület ambícióinak tagadhatatlan értékeit, és egyszerre utal a fizikai és szellemi kontextus minőségéből fakadó kompromisszumok okozta ellentmondásokra. Mások, így Makovecz Imre pontosan értékelték azt a szellemi-elméleti hátteret, amelynek megjelenése a vélt vagy valós építészeti kompromisszumoknál is fontosabb hatásúnak bizonyult a 70-es és 80-as évek hazai építészetében. „A nyíregyházi hatalmas híd-torzó – művelődési központ – ennek az építészeti felfogásnak (a metabolizmusnak) a példája, a kurokawai nyelvnek egy szava. … Hosszú huzavona után, önmaga koráról lekésve, a hatvanas évek építészeti gondolatának klasszikusaként született meg végre, egyedül az országban.” A Makovecz által párhuzamba állított épület Kurokawa, Odakyu Drive-in étterme (Otome, Japan) 1969-ben készült el, kétszintes térbeli rácsostartó szerkezetében függesztve helyezkedik el az éttermi tér tömege. A nyíregyházi épülettel kapcsolatosan egy 1991-es beszélgetés során Reimholz Péter így fogalmazott: „Itt valamilyen patetikusan nagy vállalás van, amelyet teljesítettek.” A tervezés kezdetekor pályáján éppen elinduló Bán Ferenc az épület elkészülte után így fogalmazott (mely összegzés mintha pontosan fejezné ki az épület lényegét, mely nem azonos szellemi gyökereivel): „…agresszív típusú épület. Az arcnélküliség, jellegtelenség, az ipar diktatúrájával szembeni bizonyítási kényszer sokkal inkább szülte, mint a tanulmányozott metabolizmus ideológiája.”
A heroikus, a pályázati tervben elvi tisztaságú képlet a bontásra ítélt, kis házakból álló környezet mintaértékű alternatívája, új központ kívánt lenni. Az eredeti koncepció elviségéhez képest visszalépést jelentő szerkezeti változások során sem csökkent a forma ereje. A városléptékű megastruktúra-elem elvont koncepciójának helyébe Nyíregyházán az uniformizmus korának ellentartani igyekvő egyediség célkitűzése került. A korban, amikor alapvetően – s ez Bán későbbi házait is meghatározta – a kivitelezőipar jellemzően előregyártott építéstechnológiát diktált, az összetett, technológiailag komoly kihívást jelentő monolit betonfelületek kialakítása különlegességnek számított noha a kivitelezés során az épület számos, jelentős és kedvezőtlen hatást kiváltó módosításon esett át. Bán tanulsága egyértelmű és önkritkusan őszinte volt: „Az épület bizonyíték arra, hogy egy kor anyagi, technikai, szellemi színvonalát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Csak ezekhez alkalmazkodva születhet minden kritikát kiálló építmény.”
A művelődési központ építéskori környezeti kontextusa brutális kontrasztban állt a környezetével. A jellegtelen, zömmel bontásra szánt alacsony lakóépületek világából – mint Bán építéskori skiccei, de az archív fotók is mutatják, drámai erővel emelkedett ki a szürreális szerkezet (ismét Reimholz szavaival: „csatahajó”). E kontextusnak két szempontból is fontos szerepet kell tulajdonítanunk, ha közelebb akarunk kerülni megértéséhez.

„Épületei nem igazodnak környezetükhöz, a helyi hagyományokhoz, mert mind szabadon állnak, és már régen nem homogén, rendezett a környezetük. Ilyen helyzetben úgy tűnik, célszerűbb nem igazodó épületet tervezni, bízva abban, hogy az majd a zavaros környezetet rendezi.” – fogalmazott egy 1986-os beszélgetésben Ferkai András. Ilyen nézőpontból a Bán-életmű e jelentős épülete az építészetbe vetett hitnek a mindennél erősebb bizonyítéka. Maga az épület – gondoljunk itt a metabolista várostervek futurisztikus struktúráira – koncepciójánál fogva is a városléptékű folytatás ideájának tükre, még ha erről nyilvánvalóan nem is volt szó.
A hazai építészeti gondolkodást alapvetően meghatározó, a kivitelezőipar által determinált kontextusról a korábbiakban már volt szó. E közeggel szemben léteztek rokon stratégiák, amelyre Ferkai András egy tanulmányában pontosan mutatott rá: „A két hatalmas pilonon álló vasbeton hídszerkezetű művelődési ház sokat elárul tervezőjének egyéniségéről. Elsősorban azt, hogy egyetlen feladatot sem hajlandó bevett sablonok szerint megoldani. Másodszor: akárcsak Janákyék, ő is rájött arra, hogy a kivitelezés hazai színvonala csak azt a házat nem teszi végképp tönkre, amelyik olyan jellegzetes, hogy a részletek megváltoztatása, az anyagok módosulása, stb. lényegének nem árt. Janáky a strukturáltságban, Bán Ferenc az épület vázát adó nagyszerkezetben találta meg a biztosítékot.”

Megújítás

Az épület eredeti, metabolista gyökerű flexibilitása dacára a több évtizedes használat során jelentős és kedvezőtlen átalakításokon ment keresztül. A földtől elemelt nagyszerkezet több kötöttséget jelentett, mint amennyi szabadságot ígért. Az épület alatti területek sosem váltak valóban élő városi térré, az épület környezetének változása és a város egyéb területeinek fejlődése visszahatottak a művelődési központ körüli terek használatára is. A földszinti üvegezett, a hídszerkezet alatti átlátást biztosító kubus hamar beépítésre, az üvegezés eltakarásra került, a belső kör alakú födémáttöréseket megszüntették. A több mint 30 év során az épület fizikai állagromlása is bekövetkezett, gépészeti rendszere természetesen elavult, s noha a vasbeton szerkezetek minősége, esztétikuma mit sem változott, az épület fenntarthatósága kérdésesnek bizonyult. De funkcionális értelemben is avulásról beszélhetünk, hiszen az eredeti művelődési és módszertani központ funkciója értelmezhetetlenné vált, ráadásul a városban színház létesült, mely az előadások egy részét természetszerűleg elvonta a művelődési házból. E folyamatok felerősítették azokat a hangokat, amelyek – az épület állagromlását is hivatkozásul használva – annak lebontását szorgalmazták, helyi lakossági és politikai szinten egyaránt.
De megváltozott a szellemi környezet is. Ahogy a metabolizmus nemzetközileg is – mégoly nagyhatású – ideológiája és annak megvalósult építészeti példái is már inkább kordokumentum értékűek, a nyíregyházi épület építészeti-szellemi jelentősége is átértékelődött. Az egykor a környező egyszintes településszövetből kiemelkedő szürreális szerkezet mára vele azonos vagy magasabb épületekkel körbeépített, megváltozott városi pozícióban helyezkedik el. Az egykori megastruktúra-darab a 2000-es évek közepére sokkal inkább hatalmas köztéri tárgyként értelmeződött, amely az egykori heroikus építészeti-szerkezeti gesztus tanújává vált. Tektonikusan formált, deszkazsaluzatos monolit nyersbeton rácsostartói egyszerre a szerkezeti és a plasztikus formálás drámai erejű megnyilvánulásai. Metabolizmus vagy strukturalizmus helyett ma az építészeti ideák működőképességébe, a koncepciók társadalom- és városformáló erejébe vetett, a korban még érvényesnek tűnő elementáris hitet közvetíti tanulságul, építészeti eszközhasználatában dramatizált és patetikus módon.
A nyíregyházi művelődési ház (Váci Mihály Művelődési Központ) átépítésére több terv is született, 2009-ben egy meghívásos tervpályázat során Bán az épület, illetve a terepszint alá süllyesztett, abból kiemelkedő, land-art szerű színháztermet fogalmazott meg. Az épület környezetét mesterséges tájként felfogó koncepció idomult a harminc éves épület műtárgy jellegéhez, azt akár izgalmas feszültségben egészíthette volna ki. A hazai Európai Uniós finanszírozású pályázatok kötöttségéből fakadó adminisztratív akadályok e ház utóéletét sem könnyítették meg. A 2009-es, épület alá, ill. mellé épített változtatható nagyterem tervváltozatának valamennyi paraméterét be kellett tartani a 2014-es átépítése során, ám mindent az egykori épületen belül. Ez még akkor is kényszerekhez vezetett, ha nyilvánvaló, hogy a megújítás jelentősége az is, hogy Bánnak lehetősége nyílt arra, hogy – túl a szükséges funkcionális és műszaki megújításon – véleményt formáljon pályája kezdetén megvalósult emblematikus épületéről.
A funkcionális program lényegében érintetlenül hagyta az egykori bejárati szint térstruktúráját, a bejáratot a lépcsők elbontásával a földszinten az épület alatt megépített üvegezett kubusba helyezte. E földszinti hasznosítás, valamint az épület alatti topográfiai beavatkozás, a terepszint változó mértékű feltöltése a nyitott-fedett tér működő városi térként való használatának lehetőségét ígéri. A koncepció azonban gyökeresen átformálta a tetőszintet és az emiatt szükséges közlekedési rendszert. A flexibilisnek tervezett tetőszint sosem valósult meg akként, egy nagyterem és egy kisebb előadótér fix, leválasztott térként épült meg (akusztikai okokból lyukacsos téglaburkolatú belső architektúrával). A 2014-ben elkészült felújítás során e két termet elbontották, s helyükbe egy, a 2004-ben elkészült nyírbátori kulturális központhoz hasonló multifunkcionális előadótér került. E megoldás tagadhatatlan előnye, hogy a nézőtér alsó részének eltolásával létre tud jönni a tervezéskori egybenyitott tér koncepciója, azonban kétségtelen hátránya, hogy a két pilonra komponált, feszített szerkezetet mímelő tető középső részét el kellett bontani, az új, galériás nagyterem helyigénye miatt, mely a két pilon közé „belógatott” egykori tetőformát alapvetően megváltoztatta. A szükséges belső átalakításokból és az emeleti nagyterem korszerűsítéséből fakadó tetőemelésen túl, a nagyterem több mint háromszáz fős mérete, valamint az időközben megváltozott előírások menekülő lépcsőházak és lift elhelyezését tették indokolttá, melyek önálló tornyokként, absztrakt, plasztikus formákként kerülnek a nagyszerkezet mellé. Így a körút melletti hosszhomlokzat elé két nyitott, acélszerkezetű kültéri menekülőlépcső illeszkedik, a főbejárat felőli oldalra pedig egy tömör lifttorony és egy részben üvegezett füstmentes lépcsőház került. E négy tornyot zárt és nyitott hidak kötik az épülethez.

Az épület különös metamorfózison ment keresztül. A 2014-es építkezésen a kibontott szerkezetben járkálva volt igazán kompromisszummentesen érezhető az egykori építészeti szándék. Az eltelt időben azonban nem csupán a funkcionális követelmények, a szellemi és fizikai, urbanisztikai környezet változott meg, hanem Bán építészeti felfogása is. A monolit és előregyártott nagyszerkezetek épületeit követően érdeklődése a posztmodern formanyelvben rejlő lehetőségek felé fordult a 80-as évek második felében, míg a 90-es évek közepétől, lényegében a Nemzeti Színház 1997-es I. díjas pályázatától kezdve a a plasztikus, szoborszerű formák önmagukban és egymással való viszonyukban rejlő lehetőségeit kereste (tokaji nyaraló, nyírbátori kulturális központ, stb.). A nyíregyházi művelődési ház megújítása e legutolsó alkotói periódus elveit, nyomait viseli, amely drámai módon ellenpontozza a 30-40 évvel korábbi építészeti felfogást. A mostani építészeti gesztusok megélnek az egykori megastruktúra-darab mellett, amelyhez additív módon kapcsolódnak, – immáron a plasztikus, poétikus formákban gondolkodó Bán építészeti gondolkodásának lenyomataként – az egykori, intuitív struktúrákat létrehozó fiatalkori Bán hatalmas épület-tárgyával összenőve.
„Ha egy épület csontváza jó, akkor külső-belső felületeit nem kell ráaggatott anyagokkal elfogadhatóvá tenni. Maga az épületváz adja az épület karakterét, jellemző formáit. Ez a szerkesztésmód viseli el legkönnyebben a változtatásokat is. A kitöltő anyagok megváltoznak, a belső terek másképp alakulnak, az épület karaktere mégsem változik, csak módosul.” – fogalmazott Bán 1986-ban egy beszélgetésben. A 2014-es átépítés jelentősen megváltoztatta az épületet kívül és belül egyaránt, mégis úgy tűnik, hogy a nagyszerkezet expresszivitásából sugárzó erő ma is érezhető.

(A tanulmány az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült, és része lesz az MMA támogatásával a közeljövőben megjelenő monográfiának.)

Jegyzetek:
1 Moravánszky Ákos: Tendenciák újabb építészetünkben, MÉ 1984/1, 32.o.
2 „Japán utánérzés a Nyírség homokján. Való igaz, hogy a japán építészetet nagyon szeretem, nagy hatással volt rám. … Rafináltan bonyolult házaik is érthetők, valójában egyszerűek.” in: MÉ 1986/4, Beszélgetés Bán Ferenccel
3 „Scholtz Béla főmérnök-statikus nélkül ma nem lennék az, aki vagyok. Nagy kalandjaimnál ő vállalta a rizikót. Én csak rajzoltam.” in: Bán Ferenc: Vallomások, 20. o., 1997, Kijárat Kiadó
4 Makovecz Imre: Bán Ferenc: Nyíregyházi művelődési ház, in: OPEION 1982. április, 30. o.
5 Térjátékok – beszélgetés Bán Ferenc kiállítás kapcsán, MTV 1991 (szerk.: Osskó Judit)
6 Bán Ferenc, in: Bán Ferenc épületei, in: Magyar Építőművészet 1984/6, 28. o.
7 MÉ 1986/4, 22. o.
8 Ferkai András, Szerkesztőségi beszélgetés Bán Ferenccel, in: MÉ 1986/4, 21.-40. o
9 Lásd Janáky István 1970-80 között megvalósuló százhalombattai kutatóintézetét (NAKI) és 1975-ös újpesti IKV-műhelyépületét, ill. vö: Janáky István: Két tervezés. Előadás a MÉSZ-ben Reimholz Péterrel, 1974. ápr. 11-én, in: Janáky István: A hely, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1999, 31.-35. o.
10 Ferkai András: Az utóbbi évek magyar művészetéről. Vízió a sematizmussal szemben. In: Művészet, 1986/9, 8.-15. o.
11 in: MÉ 1986/4, 27. o.

Építtető: Nyíregyháza MJV
Eredeti terv (tervezés: 1969–74, kivitelezés: 1975–1981): Bán Ferenc
Építész munkatárs: László Zoltán
Statikus: Scholtz Béla – NYÍRTERV

Felelős építész tervezők (2013-2014): Bán Ferenc, Tenkely Szabolcs – „A” Stúdió’90 Kft.
Építész munkatársak: Eichinger Gyöngyi, Kótai Norbert, Nyitrai Norbert, Tomku Gergely
Tartószerkezet: Méry Zsolt – Pro-Stat Kft.
Akusztika: Kotschy András – Kotschy és Társai Kft.
Épületgépészet: Görgey Péterné, Bihary Erzsébet, Bukovics János – G&B Plan Kft.
Épületvillamosság: Rajkai Ferenc – Hungaroproject Mérnökiroda Kft.
Út, közlekedéstechnika, külső közmű: Bartha Miklós – Bartherv Bt.
Környezetrendezés: Márton Péter – Fő-Kert-Ész Bt.
Kivitelező: Fatum Property Kft., Bau-Vertikál Kft., Mor-ex Kft.