• ремонты от компании StroySila
  • укладка тротуарной плитки
  • Patetikus vállalás

    Művelődési Központ, Nyíregyháza (1969–81, 2013–14)

    Építész: Bán Ferenc
    Szöveg: Szabó Levente
    Fotók: Bujnovszky Tamás

    ban1

    ban5

    „Gyakran éppen a legfontosabb alkotásokat lehetetlen beilleszteni választott kategóriáinkba. Bán Ferenc nyíregyházi művelődési központja bizonyosan egyike az utóbbi évek legérdekesebb, legellentmondásosabb hazai épületeinek. Vajon „műszaki racionalizmusról”, „strukturalizmusról”, vagy éppen irracionalizmusról beszélhetünk-e vele kapcsolatban?”
    (Moravánszky, 1984)

    Bán Ferenc életművét trendekbe nehezen illeszthető, nagy és jelentős épületek, és számos megvalósulatlan terv, nyertes tervpályázat, kísérleti elgondolások alkotják. A megépült épületek az adott korszaknak, Bán változó építészeti gondolkodásának természetszerűleg hű lenyomatai. A nyíregyházi művelődési központ azonban nem csupán a tervezés-építés több mint egy évtizedes, hosszú folyamatának, a korszak meghatározó nemzetközi áramlatainak vagy éppen a hazai kulturális és építőipari körülmények hű tükre. A munkák közül azért is kiemelkedő jelentőségű, mert benne észrevehetjük a későbbi tervek, épületek alapvető tulajdonságait is: mintha a későbbi munkák felől nézve is folyamatos viszonyítási pontot jelentene.

    „Japán utánérzés a Nyírség homokján”

    Az épület tervezésére meghívásos pályázatot írtak ki 1969-ben, a meghívott NYÍRTERV pályázatának elkészítését az akkor 30 éves Bán Ferencre bízta. Bán ekkor már túl volt néhány nyertes pályázaton, azonban e megmérettetés – melyen elmondása szerint az esélytelenek nyugalmával és az ebből fakadó bátorsággal indult – a fiatal építész nagy dobásának, kiugrási lehetőségének ígéretét hordozta. A pályaterv szakított a korszakra jellemző művelődési házak képleteivel, melyek sokszor előregyártott szerkezetekből épített, arctalan típusmegoldásokhoz vezettek, és egészen különös felfogású, szerkezetű koncepcióval jelentkezett. A terv mellé az iroda Plesz Antalt kérte fel konzulensnek, Bán az ő intuíciója alapján készítette, amely egy földtől elemelt nagyszerkezetet vízionált: a ház alatt integráns városi teret, a nagyszerkezetben pedig flexibilis kulturális funkciókat elgondolva. A koncepcióban ugyanakkor nyilvánvalóan érezhető Bán kortárs japán építészet felé irányuló figyelme is, e két hatás egyszerre van jelen az épületben: a komoly elméleti háttérrel rendelkező, ugyanakkor hallatlanul izgalmas szerkezeti, formai megoldásokhoz vezető építészeti előképek megoldásainak tanulmányozása, és a Plesz-féle intuíció, amelyet nehéz nem a kivitelezést csak és kizárólag az előregyártott szerkezetek engedte kötöttségek között elképzelő hazai közegből való kitörési szándékként, elvágyódásként értelmezni.
    A nem várt módon megnyert pályázati terv számos, esetenként heroikus küzdelmekkel tarkított folyamat során valósult meg. A kitörési, különbözési vágy túlságosan elrugaszkodott az akkori hazai kivitelezői, kulturális és építészeti valóságtól ahhoz, hogy egyszerű folyamatot ígérjen a megvalósításra nézve. A fiatal építész ambíciója ráadásul valóban extrém szerkezetben tárgyiasult: nem csupán azért, mert e nagy volumenű épületet kizárólag monolit, azaz helyszínen öntött (kisebb részben a helyszínen előregyártott) szerkezetekből képzelte el, hanem azért is, mert egyszersmind e szerkezetek – a hatalmas fesztávból fakadóan – önmagában is komoly erőpróba elé állították a kivitelezőket. A megnyert terv, az elindult folyamat tehetetlensége, a vidéki városi tanács helyi vezetésének érthető törekvése az identitást biztosítani látszó, az emblematikusság ígéretét hordozó különleges épületre azonban – minden ellenhatás dacára – mozgásban tartotta a megvalósulás folyamatát.
    Az első változat idealista elképzelése emlékeztet leginkább a japán metabolizmus felfogására, mely fix nagyszerkezetekben és változtatható, flexibilis terekben (adott esetben kapszulákban) gondolkodott. Ennek megfelelően a pályázati terv hatalmas monolit vasbeton, hídpilonokra emlékeztető épület-lábaira hosszirányban futó kétoldali rácsostartó támaszkodott, melyekre keresztben Vierendel-rendszerű – azaz a szabad és flexibilis térhasználatot nem gátló, átlós elemekkel nem rendelkező – tartók támaszkodtak volna. Ezt a változatot bemutató rajz fejezi ki legjobban az épület kettős törekvését, szabadságvágyát: a kurrens nemzetközi áramlatokkal való rokonság kifejezését és a hazai építőipari kötöttségek alól való kitörés szándékát.
    A tervezés során – már építkezés közben – kiderültek a szerkezet műszaki megvalósíthatóságának korlátai is: a nagy fesztávokból adódó terhek e szerkezeti koncepció szükségszerű ellehetetlenüléséhez vezettek: a filigrán szerkezetek egyre vastagodtak, azonban az egyes oszlopokba és gerendákba kiszámolt vasmennyiség a kivitelezhetőség korlátaiba ütközött (a betonacélok között alig maradt hely). A statikus tervező, Scholtz Béla segítsége minden bizonnyal kellett ahhoz, hogy a fiatal építész elég mérnöki muníciót kapjon építészeti szándékainak alátámasztásához. Az építkezés a pilonok készítése közben leállt: a kivitelező szembesült azzal, hogy mit vállalt, s megbízásuk nyomán egy műegyetemi szakvélemény kimutatta a szerkezet megépíthetetlenségét. Felmerült a rácsostartók acélszerkezetből történő megépítése, de a hatalmas méretek beemelése technológiai akadályokba ütközött. Rendőrségi vizsgálat következett, majd két neves fővárosi statikus segítsége nyomán végül megoldás kínálkozott a keresztmetszetek növelésére (az önsúlyt még nem túlzottan megnövelő mértékben), de ekkorra Bán a korábbi szerkezeti koncepció megváltoztatása mellett döntött: a keresztben futó Vierendel-tartók helyett a kétoldali hossz-rácsostartók mellett további két hossz-doboztartót tervezett, melyek a bejárati (emeleti) szinti folyosókat fogadták magukba. E kényszerű változtatások fokozatosan módosították az épület szellemi kontextusát is: egyre inkább a tanulmányozott nemzetközi áramlatok és megvalósult japán épületek hazai interpretációjaként és illusztrációjaként megépülő, s inkább szoborszerűségével, monolit szerkezetével, és önmaga helyzetéből következő szerkezeti és építészeti megoldásaival kitűnő, sokat hivatkozott példává vált.

    ban_uj6

    Az öttraktusos, megemelt bejárati szinten az előcsarnok, kisebb termek, irodák kaptak helyet (ne feledjük, hogy nem pusztán művelődési ház, hanem regionális módszertani művelődési központról volt szó), a felső szintjén viszont – Kenzo Tange 1964-ben elkészült tokiói olimpiai épületét idéző – feszített szerkezetű lefedés alatt egybenyitható, nagyteremnek és közösségi előterének helyet adó szint épült volna meg. Míg a művelődési központ kisebb termei, irodái a középső szinten változtatható, másodlagos rétegként lakták be az így kialakuló zónákat, a két nagyobb terem a második, legfelső emeleten kapott helyet, immár nem flexibilis, hanem két nagyobb, fixen beépített teremmel. A nagyteremhez teherlift épült, amely a konzol alatti pozíciója miatt gyengítette annak erejét. A megemelt bejárati szintre pedig mindkét oldalon reprezentatív lépcsősor vezetett fel. A szintek közötti közlekedést a két pilonláb közötti előcsarnok két oldalán elhelyezett homlokzati lépcső oldotta meg. Az előcsarnok közepén kör alakú födémáttörés teremtett a szintek között – később megszüntetett – vizuális kapcsolatot. Az előcsarnok alatt a földszinten felülről megközelíthető kiállítótér jött létre.

    A kurokawai nyelv egy szava

    Moravánszky Ákos mottóként választott mondatai 1984-es tanulmányából valók, mely dolgozat a hazai építészet akkori fejleményeit, tendenciáit igyekezett elemezni, csoportosítani. Egyike a „legérdekesebb” és „legellentmondásosabb” épületeknek, fogalmazott, amely rámutat arra a kategórián kívüliségre, mely egyszerre jellemzi az épület ambícióinak tagadhatatlan értékeit, és egyszerre utal a fizikai és szellemi kontextus minőségéből fakadó kompromisszumok okozta ellentmondásokra. Mások, így Makovecz Imre pontosan értékelték azt a szellemi-elméleti hátteret, amelynek megjelenése a vélt vagy valós építészeti kompromisszumoknál is fontosabb hatásúnak bizonyult a 70-es és 80-as évek hazai építészetében. „A nyíregyházi hatalmas híd-torzó – művelődési központ – ennek az építészeti felfogásnak (a metabolizmusnak) a példája, a kurokawai nyelvnek egy szava. … Hosszú huzavona után, önmaga koráról lekésve, a hatvanas évek építészeti gondolatának klasszikusaként született meg végre, egyedül az országban.” A Makovecz által párhuzamba állított épület Kurokawa, Odakyu Drive-in étterme (Otome, Japan) 1969-ben készült el, kétszintes térbeli rácsostartó szerkezetében függesztve helyezkedik el az éttermi tér tömege. A nyíregyházi épülettel kapcsolatosan egy 1991-es beszélgetés során Reimholz Péter így fogalmazott: „Itt valamilyen patetikusan nagy vállalás van, amelyet teljesítettek.” A tervezés kezdetekor pályáján éppen elinduló Bán Ferenc az épület elkészülte után így fogalmazott (mely összegzés mintha pontosan fejezné ki az épület lényegét, mely nem azonos szellemi gyökereivel): „…agresszív típusú épület. Az arcnélküliség, jellegtelenség, az ipar diktatúrájával szembeni bizonyítási kényszer sokkal inkább szülte, mint a tanulmányozott metabolizmus ideológiája.”
    A heroikus, a pályázati tervben elvi tisztaságú képlet a bontásra ítélt, kis házakból álló környezet mintaértékű alternatívája, új központ kívánt lenni. Az eredeti koncepció elviségéhez képest visszalépést jelentő szerkezeti változások során sem csökkent a forma ereje. A városléptékű megastruktúra-elem elvont koncepciójának helyébe Nyíregyházán az uniformizmus korának ellentartani igyekvő egyediség célkitűzése került. A korban, amikor alapvetően – s ez Bán későbbi házait is meghatározta – a kivitelezőipar jellemzően előregyártott építéstechnológiát diktált, az összetett, technológiailag komoly kihívást jelentő monolit betonfelületek kialakítása különlegességnek számított noha a kivitelezés során az épület számos, jelentős és kedvezőtlen hatást kiváltó módosításon esett át. Bán tanulsága egyértelmű és önkritkusan őszinte volt: „Az épület bizonyíték arra, hogy egy kor anyagi, technikai, szellemi színvonalát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Csak ezekhez alkalmazkodva születhet minden kritikát kiálló építmény.”
    A művelődési központ építéskori környezeti kontextusa brutális kontrasztban állt a környezetével. A jellegtelen, zömmel bontásra szánt alacsony lakóépületek világából – mint Bán építéskori skiccei, de az archív fotók is mutatják, drámai erővel emelkedett ki a szürreális szerkezet (ismét Reimholz szavaival: „csatahajó”). E kontextusnak két szempontból is fontos szerepet kell tulajdonítanunk, ha közelebb akarunk kerülni megértéséhez.

    ban_uj3

    „Épületei nem igazodnak környezetükhöz, a helyi hagyományokhoz, mert mind szabadon állnak, és már régen nem homogén, rendezett a környezetük. Ilyen helyzetben úgy tűnik, célszerűbb nem igazodó épületet tervezni, bízva abban, hogy az majd a zavaros környezetet rendezi.” – fogalmazott egy 1986-os beszélgetésben Ferkai András. Ilyen nézőpontból a Bán-életmű e jelentős épülete az építészetbe vetett hitnek a mindennél erősebb bizonyítéka. Maga az épület – gondoljunk itt a metabolista várostervek futurisztikus struktúráira – koncepciójánál fogva is a városléptékű folytatás ideájának tükre, még ha erről nyilvánvalóan nem is volt szó.
    A hazai építészeti gondolkodást alapvetően meghatározó, a kivitelezőipar által determinált kontextusról a korábbiakban már volt szó. E közeggel szemben léteztek rokon stratégiák, amelyre Ferkai András egy tanulmányában pontosan mutatott rá: „A két hatalmas pilonon álló vasbeton hídszerkezetű művelődési ház sokat elárul tervezőjének egyéniségéről. Elsősorban azt, hogy egyetlen feladatot sem hajlandó bevett sablonok szerint megoldani. Másodszor: akárcsak Janákyék, ő is rájött arra, hogy a kivitelezés hazai színvonala csak azt a házat nem teszi végképp tönkre, amelyik olyan jellegzetes, hogy a részletek megváltoztatása, az anyagok módosulása, stb. lényegének nem árt. Janáky a strukturáltságban, Bán Ferenc az épület vázát adó nagyszerkezetben találta meg a biztosítékot.”

    Megújítás

    Az épület eredeti, metabolista gyökerű flexibilitása dacára a több évtizedes használat során jelentős és kedvezőtlen átalakításokon ment keresztül. A földtől elemelt nagyszerkezet több kötöttséget jelentett, mint amennyi szabadságot ígért. Az épület alatti területek sosem váltak valóban élő városi térré, az épület környezetének változása és a város egyéb területeinek fejlődése visszahatottak a művelődési központ körüli terek használatára is. A földszinti üvegezett, a hídszerkezet alatti átlátást biztosító kubus hamar beépítésre, az üvegezés eltakarásra került, a belső kör alakú födémáttöréseket megszüntették. A több mint 30 év során az épület fizikai állagromlása is bekövetkezett, gépészeti rendszere természetesen elavult, s noha a vasbeton szerkezetek minősége, esztétikuma mit sem változott, az épület fenntarthatósága kérdésesnek bizonyult. De funkcionális értelemben is avulásról beszélhetünk, hiszen az eredeti művelődési és módszertani központ funkciója értelmezhetetlenné vált, ráadásul a városban színház létesült, mely az előadások egy részét természetszerűleg elvonta a művelődési házból. E folyamatok felerősítették azokat a hangokat, amelyek – az épület állagromlását is hivatkozásul használva – annak lebontását szorgalmazták, helyi lakossági és politikai szinten egyaránt.
    De megváltozott a szellemi környezet is. Ahogy a metabolizmus nemzetközileg is – mégoly nagyhatású – ideológiája és annak megvalósult építészeti példái is már inkább kordokumentum értékűek, a nyíregyházi épület építészeti-szellemi jelentősége is átértékelődött. Az egykor a környező egyszintes településszövetből kiemelkedő szürreális szerkezet mára vele azonos vagy magasabb épületekkel körbeépített, megváltozott városi pozícióban helyezkedik el. Az egykori megastruktúra-darab a 2000-es évek közepére sokkal inkább hatalmas köztéri tárgyként értelmeződött, amely az egykori heroikus építészeti-szerkezeti gesztus tanújává vált. Tektonikusan formált, deszkazsaluzatos monolit nyersbeton rácsostartói egyszerre a szerkezeti és a plasztikus formálás drámai erejű megnyilvánulásai. Metabolizmus vagy strukturalizmus helyett ma az építészeti ideák működőképességébe, a koncepciók társadalom- és városformáló erejébe vetett, a korban még érvényesnek tűnő elementáris hitet közvetíti tanulságul, építészeti eszközhasználatában dramatizált és patetikus módon.
    A nyíregyházi művelődési ház (Váci Mihály Művelődési Központ) átépítésére több terv is született, 2009-ben egy meghívásos tervpályázat során Bán az épület, illetve a terepszint alá süllyesztett, abból kiemelkedő, land-art szerű színháztermet fogalmazott meg. Az épület környezetét mesterséges tájként felfogó koncepció idomult a harminc éves épület műtárgy jellegéhez, azt akár izgalmas feszültségben egészíthette volna ki. A hazai Európai Uniós finanszírozású pályázatok kötöttségéből fakadó adminisztratív akadályok e ház utóéletét sem könnyítették meg. A 2009-es, épület alá, ill. mellé épített változtatható nagyterem tervváltozatának valamennyi paraméterét be kellett tartani a 2014-es átépítése során, ám mindent az egykori épületen belül. Ez még akkor is kényszerekhez vezetett, ha nyilvánvaló, hogy a megújítás jelentősége az is, hogy Bánnak lehetősége nyílt arra, hogy – túl a szükséges funkcionális és műszaki megújításon – véleményt formáljon pályája kezdetén megvalósult emblematikus épületéről.
    A funkcionális program lényegében érintetlenül hagyta az egykori bejárati szint térstruktúráját, a bejáratot a lépcsők elbontásával a földszinten az épület alatt megépített üvegezett kubusba helyezte. E földszinti hasznosítás, valamint az épület alatti topográfiai beavatkozás, a terepszint változó mértékű feltöltése a nyitott-fedett tér működő városi térként való használatának lehetőségét ígéri. A koncepció azonban gyökeresen átformálta a tetőszintet és az emiatt szükséges közlekedési rendszert. A flexibilisnek tervezett tetőszint sosem valósult meg akként, egy nagyterem és egy kisebb előadótér fix, leválasztott térként épült meg (akusztikai okokból lyukacsos téglaburkolatú belső architektúrával). A 2014-ben elkészült felújítás során e két termet elbontották, s helyükbe egy, a 2004-ben elkészült nyírbátori kulturális központhoz hasonló multifunkcionális előadótér került. E megoldás tagadhatatlan előnye, hogy a nézőtér alsó részének eltolásával létre tud jönni a tervezéskori egybenyitott tér koncepciója, azonban kétségtelen hátránya, hogy a két pilonra komponált, feszített szerkezetet mímelő tető középső részét el kellett bontani, az új, galériás nagyterem helyigénye miatt, mely a két pilon közé „belógatott” egykori tetőformát alapvetően megváltoztatta. A szükséges belső átalakításokból és az emeleti nagyterem korszerűsítéséből fakadó tetőemelésen túl, a nagyterem több mint háromszáz fős mérete, valamint az időközben megváltozott előírások menekülő lépcsőházak és lift elhelyezését tették indokolttá, melyek önálló tornyokként, absztrakt, plasztikus formákként kerülnek a nagyszerkezet mellé. Így a körút melletti hosszhomlokzat elé két nyitott, acélszerkezetű kültéri menekülőlépcső illeszkedik, a főbejárat felőli oldalra pedig egy tömör lifttorony és egy részben üvegezett füstmentes lépcsőház került. E négy tornyot zárt és nyitott hidak kötik az épülethez.

    ban_uj2

    Az épület különös metamorfózison ment keresztül. A 2014-es építkezésen a kibontott szerkezetben járkálva volt igazán kompromisszummentesen érezhető az egykori építészeti szándék. Az eltelt időben azonban nem csupán a funkcionális követelmények, a szellemi és fizikai, urbanisztikai környezet változott meg, hanem Bán építészeti felfogása is. A monolit és előregyártott nagyszerkezetek épületeit követően érdeklődése a posztmodern formanyelvben rejlő lehetőségek felé fordult a 80-as évek második felében, míg a 90-es évek közepétől, lényegében a Nemzeti Színház 1997-es I. díjas pályázatától kezdve a a plasztikus, szoborszerű formák önmagukban és egymással való viszonyukban rejlő lehetőségeit kereste (tokaji nyaraló, nyírbátori kulturális központ, stb.). A nyíregyházi művelődési ház megújítása e legutolsó alkotói periódus elveit, nyomait viseli, amely drámai módon ellenpontozza a 30-40 évvel korábbi építészeti felfogást. A mostani építészeti gesztusok megélnek az egykori megastruktúra-darab mellett, amelyhez additív módon kapcsolódnak, – immáron a plasztikus, poétikus formákban gondolkodó Bán építészeti gondolkodásának lenyomataként – az egykori, intuitív struktúrákat létrehozó fiatalkori Bán hatalmas épület-tárgyával összenőve.
    „Ha egy épület csontváza jó, akkor külső-belső felületeit nem kell ráaggatott anyagokkal elfogadhatóvá tenni. Maga az épületváz adja az épület karakterét, jellemző formáit. Ez a szerkesztésmód viseli el legkönnyebben a változtatásokat is. A kitöltő anyagok megváltoznak, a belső terek másképp alakulnak, az épület karaktere mégsem változik, csak módosul.” – fogalmazott Bán 1986-ban egy beszélgetésben. A 2014-es átépítés jelentősen megváltoztatta az épületet kívül és belül egyaránt, mégis úgy tűnik, hogy a nagyszerkezet expresszivitásából sugárzó erő ma is érezhető.

    (A tanulmány az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült, és része lesz az MMA támogatásával a közeljövőben megjelenő monográfiának.)

    Jegyzetek:
    1 Moravánszky Ákos: Tendenciák újabb építészetünkben, MÉ 1984/1, 32.o.
    2 „Japán utánérzés a Nyírség homokján. Való igaz, hogy a japán építészetet nagyon szeretem, nagy hatással volt rám. … Rafináltan bonyolult házaik is érthetők, valójában egyszerűek.” in: MÉ 1986/4, Beszélgetés Bán Ferenccel
    3 „Scholtz Béla főmérnök-statikus nélkül ma nem lennék az, aki vagyok. Nagy kalandjaimnál ő vállalta a rizikót. Én csak rajzoltam.” in: Bán Ferenc: Vallomások, 20. o., 1997, Kijárat Kiadó
    4 Makovecz Imre: Bán Ferenc: Nyíregyházi művelődési ház, in: OPEION 1982. április, 30. o.
    5 Térjátékok – beszélgetés Bán Ferenc kiállítás kapcsán, MTV 1991 (szerk.: Osskó Judit)
    6 Bán Ferenc, in: Bán Ferenc épületei, in: Magyar Építőművészet 1984/6, 28. o.
    7 MÉ 1986/4, 22. o.
    8 Ferkai András, Szerkesztőségi beszélgetés Bán Ferenccel, in: MÉ 1986/4, 21.-40. o
    9 Lásd Janáky István 1970-80 között megvalósuló százhalombattai kutatóintézetét (NAKI) és 1975-ös újpesti IKV-műhelyépületét, ill. vö: Janáky István: Két tervezés. Előadás a MÉSZ-ben Reimholz Péterrel, 1974. ápr. 11-én, in: Janáky István: A hely, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1999, 31.-35. o.
    10 Ferkai András: Az utóbbi évek magyar művészetéről. Vízió a sematizmussal szemben. In: Művészet, 1986/9, 8.-15. o.
    11 in: MÉ 1986/4, 27. o.

    Építtető: Nyíregyháza MJV
    Eredeti terv (tervezés: 1969–74, kivitelezés: 1975–1981): Bán Ferenc
    Építész munkatárs: László Zoltán
    Statikus: Scholtz Béla – NYÍRTERV

    Felelős építész tervezők (2013-2014): Bán Ferenc, Tenkely Szabolcs – „A” Stúdió’90 Kft.
    Építész munkatársak: Eichinger Gyöngyi, Kótai Norbert, Nyitrai Norbert, Tomku Gergely
    Tartószerkezet: Méry Zsolt – Pro-Stat Kft.
    Akusztika: Kotschy András – Kotschy és Társai Kft.
    Épületgépészet: Görgey Péterné, Bihary Erzsébet, Bukovics János – G&B Plan Kft.
    Épületvillamosság: Rajkai Ferenc – Hungaroproject Mérnökiroda Kft.
    Út, közlekedéstechnika, külső közmű: Bartha Miklós – Bartherv Bt.
    Környezetrendezés: Márton Péter – Fő-Kert-Ész Bt.
    Kivitelező: Fatum Property Kft., Bau-Vertikál Kft., Mor-ex Kft.