Utóirat

A hat betűből álló szó – mely Németország fővárosát jelöli, s egy kulturális sikertörténet modelljét – különféle asszociációkat hív elő, melyeknek meghatározó eleme a történelmi múlt rétegeiként a képzetekre rakódott kép szétszakítottságról, meghurcolásról, tettekről és tettesekről, emlékezetről s megújulásról.

A holland nagykövetség majd egy évszázadon át bérleményekben, illetve vásárolt, de kevéssé személyre szabott épületekben székelt Berlinben. A követség első bérleményéből, a Vosstrasse 16-ból 1920-ban költözött át az erre a célra megvett Rauchstrasse 10-be, melyet a második világháborúban részben bombatalálat ért.

Aldo Rossi (1931–1997) tevékenységét a zürichi ETH-n az 1970-es évek elején és közepén mai szóval „win-win- szituációnak” neveznénk: Rossi új építészeti terepet talált magának, s egyben kitöltötte azt a szellemi vákuumot, melyet a hallgatók érzékeltek. A német-svájci építészet fejlődésére gyakorolt hatását az idő előrehaladtával eltérő módon ítélték meg.

A finn táj egyedisége olyan mélyen íródik a szemlélő emlékeibe, hogy a vissza nem térő visszaidézése alkotófolyamattá válik. A fény ereje, tisztasága feledhetetlen és átható. Az építész nem tudja megkerülni a természetet, a szépség titkos forrásait a kövekben, az erdőben és az egyensúlyra törekvő ompozíciókban.

Az építészettel kapcsolatos kódjainkat öntudatlanul is a statikai érzékünkhöz viszonyítjuk. Ha megállhat valami, akkor hihető, ha nem, akkor hihetetlen. Ismerik bizonyára azt az Escher (Maurits Cornelius Escher holland grafikus, 1898–1972) grafikát, amely olyan udvart ábrázol, ahol mindenfelé lépcsők mennek és a lépcsőkön minden irányban emberek…

„Egyszer majd beszélni kell az újabb magyar regény helyszíneiről. Azokról a városokról, vidékekről, tartományokról, utcákról, ahol a történet lejátszódik. Korábban (mihez képest korábban?) az olvasó könnyen ismerhette fel a városok és falvak regénybeli álnevei mögött a valóságos neveket, viszonylag pontosan azonosíthatta a regény helyszíneit jól vagy kevésbé jól ismert földrajzi (valóságos) térségekkel.”

A Bauhaus a modern művészet fordulópontja. Előtte minden mű előkészület, utána minden mű eredmény. A németországi Weimarban 1919-ben megalapított művészeti iskolában fogalmazódik meg elsőként, hogy a művészetnek részt kell vennie a mérnöki szerkezetek és a tömegtermékek megformálásában.

A Luppa-sziget a Duna szentendrei ágában, Budakalász város magasságában elhelyezkedő kis sziget, nem messze a főváros közigazgatási határától. Hossza eléri a nyolcszáz métert, a szélessége nagyjából kétszáz méter a legszélesebb ponton. A 11-es főútról egy ligeterdő melletti, kis üdülőövezeten keresztül jutunk le a Duna-partra.

Egykoron a térképész tudós volt, a földrajz tudományának művelője – legalábbis ezt sugallja Jan Vermeer van Delft méltán híres, allegorikus portréja a geográfusról. Vermeer azonban nemcsak egy tudóst festett meg, hanem egy kultúrát is, a látás és a láttatás egy lehetséges, és a 17. században igen divatos móduszát…

Az egykori nemzetiszocialista uralkodó negyed közelmúltbeli átalakulása szorosan összefügg az úgynevezett „Vergangenheitsbewältigunggal”, a német történelem tudatos feldolgozásával. A hely bemutatásáról hosszas vita alakult ki; hogyan értelmezzék vagy hogyan értelmezhetik az egyes építészeti beavatkozások az emlékezés helyszínét?

Közvetlen jelenléte nélkül kell most megértsük, mit hozott közénk, építészetének misztériumát, és meg kell tennünk az első lépéseket a jövő építészete felé, melynek előkészítette a terepet. Önkritikusoknak kell lennünk, mert – mint mondta a Mester – az építészet nem stiláris kérdés. Sokan, akik tanítványainak tekintjük magunkat, elsősorban utánzással tanultunk, ez természetes.

A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagjai 2005 nyarán felkeresték Makovecz Imrét azzal a kéréssel, hogy készítsen egy alkotást a budapesti Hermina kápolna Szent Sír oldalkápolnájába. Cikkünk ennek a munkának a történetét és dokumentumait adja közre. Írásunkat Makovecz Imre emlékének ajánljuk.