A XIV. Velencei Építészeti Biennále – szerkesztői olvasat

Szöveg: Szegő György
Fotók: Velencei Biennále, Fábián Andrea, Szegő György

Rem Koolhaas olyan, mint a viccbéli Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe. Csak éppen Koolhaasnak az 1914-2014 között eltelt pusztító, megszállásoktól, rettenetes szenvedésektől terhes modernitás évszázadáról az építészet jut eszébe. Szerinte a század „vesztese”, a civilizáció az építészettel és nem az építéssel élte túl a traumákat. Az építés csak rutin, de Koolhaas értelmezésében az építészet maga a remény. És hozzáteszi: talán.
A hallatlanul jól megszerkesztett kiállítás a roppant könyvtárral, az Arsenale/Monditalia táncfesztiváljának és filmművészeti tezauruszának százféle térértelmezésével, a központi pavilon Az architektúra elemei megatárlatának tudományos igényű spektákulumával gondolkodásra ösztönöz(het). A jövőre fókuszál, azt kérdezi Koolhaas: „Hogyan jutottunk ide, mit tehetünk, és merre menjünk?” – hogy túléljük a most megkezdett száz évet is.
A főkurátor az előző tizenhárom építészeti biennáléból hármat tekint előzménynek: Hollein 1996-os „Az építész mint szeizmográf”, Fuksas 2000-es „Kevesebb esztétikát, több etikát” és Chipperfield 2012-es „Közös alap” főkurátori koncepcióit. (A magyar pavilonok kiállításai – Bachman Gábor: „A semmi építészete”, Gerle János-Szegő György: „Mi vagyunk Atlantisz”, Bachmann Bálint-Markó Balázs: „Spacemaker” – kapcsolódtak a központi kurátori felhíváshoz). De Koolhaas általánosságban hiányolja az oknyomozó, időben is tájékozódó attitűdöt. Kettős grafikont is mellékel, amelyen összegzi az elmúlt száz év építészetének/építkezéseinek közösségi-privát arányát. 1970-ig volumenében is – az 1929-es válságot követő New Deal időszakát is ideszámítva –, arányaiban is dinamikusan nő a közösségi szerep. Egy csúcs a 60-as években is mutatkozik, ekkor a prefab építés áttörése szinte teljesen a „public projects” egyeduralmát hozza. Ennek volumene és iránya szerinte Reagan 1980-as megválasztásával, a neoliberális piacgazdaság áttörésével egészen a 2008-as világválságig megfordul, sőt zuhan. A fordulat évében, 1980-ban volt épp az I. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé, Paolo Portoghesi főkurátorságával.
Koolhaas negatívan ítéli meg az 1980-2010 közötti korszakot, amikor a Nyugat a saját „kulcsát” copyright-ként globális méretekben is bevezette, univerzálisan ráerőltetve a „város-modellt” az eltérő adottságú világokra és kontinensekre. Kimondja, hogy e piacgazdaságnak a következménye a morál eróziója is. És hogy a folyamatban az építészeket a közösségi szféra passzivitása „elengedte”, sőt a privát gazdasági szféra karjaiba lökte. A sztárépítészeket viszont a marketing hathatós eszközeivé degradálta. A katalógusban „Építészet: nem építészek” címen szentel egy fejezetet az okfejtésnek, és a grafikonon a 2010-es években tapasztalható ugrásszerű volumennövekedést – és abban a „public project”-ek majd 50%-ra nőtt arányát – a kezdődő váltás sikereként értékeli. Koolhaas szerint vége a sztárépítészetnek.
Ha a fenti építészetpolitikai elemzést a magyar pavilonban és környékén Jakab Csaba és Márton László Attila kurátorságával kalákában megvalósuló metaforikus kiállításra vetítem, úgy a mi Building/Építés látvány-kiáltványunk a főkurátori gondolat egyik erős mozzanata. Valamiféle profán Siratófalba dugott papírfohász minden egyes csipesz-szöveg, mely a világot uraló gazdasági félisteneket figyelmezteti az élni és élni hagyni apokrif parancsolatra.
Az Arsenáléban a Monditalia önálló kiállításrész a mai helyzetből – amit Koolhaas a káosz és a lehetőségek peremén egyensúlyozó jelzővel illet – Olaszországot emeli példává. Számos újabb grafikonnal a bevándorlás, a munka- és vallásnélküliség számai mellett az egy főre jutó építészet mutatójával is kiegészít. Utóbbi egyik pólusán Kína áll 40.000 fő/1 építész (az építészek száma 33.750) a másikon épp Olaszország 414 fő/1 építész (az építészek száma 147.000. (Magyarország 2475 fő/1 építész – 4000-es összlétszámmal a középmezőnyben áll.)
Az Arsenale hosszú terében hatalmas függöny tekereg, szétdarabolva a monumentális oszlopsor háromhajós képletét. A függönyre az antik Római Birodalom úthálózatát ábrázoló Tabula Peutingeriana 316 méternyire kinagyított térképét nyomtatták. A függöny öbleiben egy tucat színpadot és 41 filmvetítő helyet nyertek. A színházak a Vangelo Secondo Matteo c. tánc-belfesztivál (július 4-18.) keretében foglalkoztak a fent leírt speciális olasz problémákkal – elég, ha topográfia jellemző sarokpéldájaként a Lampedusa szigetére Afrikából menekülő lélekvesztőit és áldozatainak moziját említem. A filmekhez helységneveket párosítottak – itt is egyetlen példát idézek, Vittorio de Sica Csoda Milánóban-jának (1951) felkavaró, zseniális részletét. Az Arzenál-öblök „túlpartjain” jól asszociálható építészeti projektek is sorra kerülnek. Néha építészettörténeti összefoglaló formájában. Például Martino Stierli a Capri szigetén az ókortól máig viruló luxusvilla-mánia beteges világát kutatta.
Ide illesztett ellenpéldaként összeállítás látható arról a „public” közönyről, ahogyan az Aquila környéki földrengés (2009 április) után az olasz társadalom magára hagyta a túlélők városát.
Képbe kerülnek az 1966-ban Adolfo Natalini által alapított Superstudio katasztrófa-víziói is, mint szép lassan beváló apokaliptikus próféciák. Egy objektjük az elektrolízist makettezi, sóvá változó házzal. „Az építészet olyan az időben, mint a só a vízben”, teszik hozzá. Aquila fenségesen omló romjai alatt a leggiccsesebb készházakból nőtt utca is jelzi a világvégét, de akad itt fura történet a La Maddalena szigetről, ahol néhány évtizede egy G8-konferenciához a korábbi lőszertár átépítésével a befektetők és építészeik luxuskörülményeket varázsoltak – távol az ellentüntetők utcai zajától. Most egy designer-remete, Stefano Boeri él egyedül a mára szintén katasztrófa sújtotta kísértettelepen, és a háztörmelékekből míves türelemmel igyekszik újra összerakni az elveszett szépet. Egy-egy fragmentumot hullámok gömbölyítettek áramvonalasra, ezeket gyűjti-illesztgeti össze.
Afrikai gyarmatain a 30-as évek olasz fasizmusa meseszép modernizmussal építkezett. A kurátor szerint a kolonializmus és a modern építészet kapcsolata egyféle modern pornotópia; a filmeken mindenesetre átüt az épített környezet és a mediterrán természet lehetséges harmóniája. Az utóbbi példához illő adalék az 1996-os Építészeti Biennálén Leon Krier által bemutatott antik görög-római minták után Tenerifére tervezett világkormány-üdülőfalu-konferenciaváros – nem tévesztendő össze akármelyik G8-cal!(?). Gyakran idézem magamban Masznyik Iván legendás R-klubos sorozatának mottóját: „az emberiség a Föld csúnya bőrbetegsége”. Az Arsenale egyik függöny-öblében az építészoktatás nagy kísérleteit veszik számba. Most éppen az „akció-reakció-interakció” évtizedét írják az olasz egyetemeken.
A Központi Pavilon Elements of Architecture tárlatát a recenziók többsége félreérti. Koolhaas minden eddigi főkurátornál erőteljesebben az építészet szellemi lényegéről beszél. A 17 kiállítótér tizenhét alkotóelemet pásztázó „egésze” olyan alapossággal szálazza szét a minden mindennel összefügg elvét, hogy a mennyiségből az érzékeny nézőben összeáll a teljesség szellemi lényege, a nagybetűs építészet. Mindeközben a kiállítás társkurátorai és intézményi kutatócsoportjaik (TU München, Yale, TU Delft, Princeton, Eindhoven Uni) triviális elemekről: tetőről, ajtóról, ablakról, padlóról, folyosóról, balkonról, tűzhelyről, és persze falról, lépcsőről, rámpáról, meg felvonóról értekeznek. Átlagnéző és építész egyaránt élvezi az ismeretek tobzódó kiállításformáit. Például a toilet történetnél egy római fürdő versenykocsit formázó – à la Ben Hur – kő árnyékszékét és egy 19. századvégi angliai áruház csiga-mozgólépcsőjét – amivel e sorok írója korábban sokat bíbelődött – lám, már megcsinálták anno.
A nemzeti pavilonokból – a már említett magyaron túl – az USA példás építészettörténeti kutatóközpontját, az osztrákok parlament-makettekből épített demokrácia paródiáját és az izraeliek rajz-automatájának homokban táncoló „testbeszédét” szeretném kiemelni.
Hogy jön át ezekből a lényeg? Nehezíti a cél elérését, hogy az építészet-fogalom használata ma nem egységes. A régi műépítészet szóhasználat értéktartalmat is kifejezett. A művészet szó értelmezéséből is kiviláglik, hogy ami mű, az nem természetes. A műalkotás, műemlék, művészet szavakhoz hasonlóan az építés is mesterséges művet hoz létre. Istvánfi Gyula építészettörténész professzorunk szófejtése szerint: az építés nem az építészet szinonimája. A közbeszéd ezeket gyakran keveri. A régi szóalak magyarul is sikerrel formálta meg az architektúra kvalitás-jelentését, a rangos alkotást. De építészet szavunkban is van egy fontos többlet: az ép szó teljesség-interpretációja, az eredeti állapot, az egész(séges) jelentéstartalma.1 A jó épület a megvalósult teljesség, a kozmosz tükre. A teremtés mágikus megidézése a kreativitás erejével. Ez a mágia a 21. században a tradícióra és az innovációra, a tudományos-technikai újításokra egyszerre nyitott. Nyitott ilyesmire a Biennále átlagnézője? – ezt soha nem tudjuk.2 De Koolhaas főkurátor és irigylésre méltó csapata erről beszélnek.

Irodalom:

1 Istvánfi Gyula gondolatsorát az Építészet kezdetei c. művéből idéztem. (Terc 2010).
2 A szerző Velencei Biennále írásaiból (zárójelben az Építészeti Biennálék sorszámai)
(XII.) Velencei Építészeti Biennále. Kezdetben van a vonal. Borderline Architecture. MÉ 210/6
(XI) Odakint / Építészet az épületen túl I., II. (Velencei Ép. Biennále) MÉ 2008/5, MÉ 2008/6
(X.) Kővárosok/Projekt Sud/Metró-Polis. Velencei Építészeti Biennále. MÉ 2006/6
(IX.) Metamorph, Magyar Velence. Velencei Építészeti Biennále. MÉ 2004/5
(VIII.) Next, Velence. Velencei Építészeti Biennále. MÉ 2002/5
Velencei Manifesztum + Két velencei pályázat. Országépítő 2000/1-2.
(VII.) Mi vagyunk Atlantisz! – kiáltvány. Katalógus. Ludwig Múzeum 2000
(VII.) Kutyaharapást szőrével. Velencei Építészeti Biennále. Atrium 2000/4
Velencei Biennále 1997. Balkon 1997/7-8-9. Ungarinnen in Venedig Gy. Sprach mit den Teilnehmerinnen. Pester Lloyd 1997. június
(VI.) Érezni a Jövőt. Velencei Építészeti Biennále. Új Művészet 1996/12
(V.) Magyarok Velencében, építészeti Biennále / az organikusok. Magyar Nemzet 1991. 8. 5.
(V.) Élő és élettelen. Velencei Építészeti Biennále. Új Művészet 1992/1
Százévesen nyílt meg a 46. Velencei Biennále. Balkon 1995/6-8.