Szépművészeti Múzeum, 2010. október 27. – január 23.

Szöveg: Szegő György

Unité d'Habitation, Nantes-Rezé, építész: Le Corbuiser, 1954

Lucien Hervével először 1969-ben találkoztam. Akadémiai Kiadó, Architektra sorozat, Le Corbusier – kicsiny ablak a világra , és a világot ebben az esetben Hervé képei ábrázolták. A holdon sem jártunk, de természetes, hogy megelégszünk a lefotografált látványával – a Marseille-i házról, vagy a Ronchamp-i kápolnáról azért jobb lett volna személyes élményeket szerezni.

Megtapasztalás helyett mi annak idején megtanultuk a kor nagy építészeit, és a nagy építész című dogmákhoz nem egyszer társult a nagy építészeti fotós című dogma is. Pedig Lucien Hervé nem is építészeti fotós. Elkán László 1910-ben született Hódmezővásárhelyen, és annyi szabadszellemű magyar kortársához hasonlóan Nyugat-Európába, előbb Bécsbe, majd tizenkilenc éves szinte gyerekként Párizsba költözött. Ekkor már túl volt egy rövid, de hatásában nem jelentéktelen flörtön Kassák Munka-körével.

Bécsben a közgazdasági egyetemre iratkozott be, de a tantermi padot nem sokat koptatta, inkább rajzolt és élt. A következő állomás Párizs, kis ideig banktisztviselő, de ez nem az az állás, amiben a szabad szellem kibontakozhat, ráadásul Elkán László akkor már (előbb gondolkodásában, 1933-tól pedig „hivatalosan“ is) francia kommunista. Ettől persze a mostani magyar olvasók jelentős része ideges lesz, leginkább a történelmi ismeretek hézagos volta miatt: térben és időben a dolgot elhelyezve nincsen ok magyarázkodásra, sőt. A bankot otthagyva divattervezőnek áll, 1938-tól pedig újságírással próbálkozik. Ez utóbbit Müller Miklóssal közösen: a Marianne Magazin számára szöveget ír Müller fotóihoz. És ekkor egy rendkívülinek tűnő, de több életrajzban is (Brassaiéban, például) olvasható fordulat következik. Müller elhagyja Európát, az író fotográfus nélkül marad. Miért adná fel a megélhetést, és a fotós távozását a szerkesztőség elől eltitkolva miért ne próbálkozna a fényképezéssel ő maga?

A második világháborúval kapcsolatban két dolgot kell megemlíteni. Az egyik az illegalitásban felvett név: ekkor lesz Elkán Lászlóból Lucien Hervé. A másik momentum a jellemrajzhoz fontos: a vérzivataros időkben Hervé igen jól vizsgázott tisztességből, bátorságból. És miközben illegális kommunistaként (a háború után majd hamarosan összevész velük) a harcot szervezi, festeni kezd. Képeit 1942-ben, 43-ban a párizsi Őszi Szalon is kiállítják. Közben persze fényképez is, és a háború végeztével, immár ismét Párizsban a Match, a Vu és a Picture Post magazinokban adja közre képeit a háborús évekről – és ekkor, részben ezáltal megismerkedik Capával és André Kertésszel. A nagy áttörést mégsem ez, hanem egy dominikánus szerzetessel, az Art Sacré nevű egyházi művészeti folyóirat főszerkesztőjével, père Couturier-rel való találkozása jelentette. 1949-ben ő küldte Nizzába, hogy Matisse-ról képeket készítsen, és egyúttal felhívta a figyelmét, ejtse útba Marseille-t is, ahol Corbusier lakóegysége építés alatt állt. Az Unité d’Habitation hatása nem maradt el, az eredmény hatszáz felvétel. A Plaisir de France, melynek felajánlotta, nem hozott a képekből, amiket így Hervé mérgében a tervezőnek küldte tovább. Magának építész lelke van, írta postafordultával Corbusier – egymásra találtak tehát, és a szakmai karrer többi része már ismert.

Az elmúlt rövid időben három kiváló fotográfus is „hazatért“ kiemelkedő színvonalú kiállítások révén. Munkácsi esetében erre nincs mód, de Capa és Hervé kiállított képei maradnak is: az előbbiek a Magyar Nemzeti Múzeum, utóbbiak a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét gazdagítják. Igaz, hogy Hervé sok épületet fényképezett, híres építészek tekintették munkásságuk értő tolmácsolójának, de ennek a harmonikus együttműködésnek nem az volt a nyitja, hogy Hervé jó „építészeti“ fotókat csinált, hanem hogy az építészek azt értékelték, amit ehelyett kaptak. Hervé magát az életet fényképezte, neki az épület sem műszaki objektum volt, hanem – már építése alatt is – az élet tere. Ne feledjük: Corbusier például vázlatfüzettel, és nem fényképező géppel utazott. Gyors kis rajzait esszenciálisabbnak tartotta a pontos fényképi ábrázolásnál, és Hervé felvételeit is a lényeglátásukért becsülte.

Ahhoz, hogy nagy építésszé váljon valaki, nem elég a műszaki tehetség. Hervé sem műszaki gondolkodó volt, hanem humanista. Képein végtelen rend uralkodik, de ez a rend nem sivár és embertelen. Éppen a feltűnő ember, vagy az ember kezenyoma az, ami ezt a rendet értelemmel, szépséggel megtölti. Hervé építészei vágytak arra, hogy épületeiket elfogadják és szeressék, és Hervé képeiben erre nyertek megerősítést. Mára sokan elemzik ezeket a fotókat, a képek tökéletességét, a fotográfus „módszerét“, és konklúziójuk azt sugallja, mintha Hervé művei minden négyzetmilliméterét tudatosan megtervezte volna. Ez tévedés. Ezek a képek nem kimódoltak: alkotójuk úgy uralja, úgy kontrollálja minden apró részletüket, hogy közben sugárzik róluk a rácsodálkozás frissessége.

Kevés a hely arra, hogy a Szépművészeti Múzem vállalásának jelentőségét megfelelően méltassam, általában és a magyar fotográfiára gyakorolt hatását illetően is. Egy dolgot mégis kiragadnék: a kiállított (nem mellékesen a gyűjteménybe is beemelt, megvásárolt) száz kópia olyan minőségű, hogy bár azt hittem, innen-onnan már ismerem Hervé munkásságát, be kellett látnom, hogy tévedtem. Eddig csak tudtam, de most éreztem meg igazán, mekkora fotográfus volt.