Stílusok-korszakok sorozat / Corvina Kiadó, 168 oldal

Szöveg: Szegő György

A kiadó vállalkozása nemzetközi trendet és honi hagyományt egyszerre követ. A stílusokat történeti környezetben elbeszélni helytálló és üzletképes program. A Corvina vállalkozása 9. köteténél tart (a MÉ Igaz Rita: A barokk Magyarországon c. előző kötetet mutatta be a sorozatból). A szocreál Magyarországon szerzői Prakfalvi Endre – az Építészeti Múzeum muzeológusa – és Szűcs György – az MNG főigazgató helyettese – a téma szaktekintélyei. Prakfalvi egyik kurátora volt már egy hasonló témájú kiállításnak a Várban, s az komoly siker volt, bár az építészettörténetre is alapozó tárlatból – méretei és számossága révén – a plakátanyag maradt számomra emlékezetes. Éppen ez a műfaji átjárhatóság viszont e köteteknek is erénye lett.
A szocreált bemutató munka is jól indul, a bevezetőben a szerzők Alfonzó (Markos József) pártos – ma inkább ironikusnak ható – hozzászólását idézik egy képzőművészeti ankétról. A komikus képzőművészeti-színházi parabolája izgalmas időutazást ígér. Azután a fejezetek a néhai rideg valóságot jóval szárazabban tematizálják. Alfonzó erre azt mondaná ma is: „kevés benne a derű”. A szakszerűen felszerszámozott, roppant adatmennyiséggel operáló munka kissé akadémikus ízű lett. Legalábbis egy a korszakot ismeretterjesztő szinten prezentáló kötetben ez az alaphang célt téveszthet. Ez a kritika a szerzőket illeti. Persze az én olvasatomban a könyvnek A szocreál dominanciája 1951-55 c. fejezetében erősen képviselt építészet kapcsán nem sokallom a precizitást. De éppen e fejezet (tartalomjegyzékben előre jelzett) alcímei közül többet egyáltalán nem is emelt ki a bel-ívek tördelése, egyes témarészek pedig mintha egyszerűen hiányoznának… Ez már nem a szerzők, de a szerkesztés hiányossága. Magát a szerkesztést pedig jól segíthette volna egy olyan tipográfiai terv is, amely a kiemelt adatokat értelmesen elválasztja a vizuális főtémáról, az elemzésekről.
Egy-egy (számomra legalább is) meglepő részlet, elsikkadó kulcs-adat, mint pl. az, hogy rossz emlékezetű Horváth Márton főideológus – a Szabad Nép szerkesztője – eredetileg építészmérnök volt, többet is megérdemelne, érdekességként kiemelhető lett volna. Azért is, hogy az olvasó az érzékletes illusztrációs anyag mellé a szöveget is élményként fogadhassa be. A még több illusztrációval egy szerkesztőfunkciót támogató tördelés is csak nyerhetett volna. Maguk a sok műfajból származó képek dicséretesen domborítják a szakszerű mondanivalót. A kötet használatát segíti a visszafogott jegyzetanyag, a bőséges irodalomjegyzék, egy okos szószedet és a kép- és névmutató.