Learning from Vernacular
Vitra Design Museum, Weil am Rhein, 2013. 08. – 09. 29.

Szöveg: Zöldi Anna
Fotók: Vitra Design Museum

Kassena Plot, Burkina Faso, fotó: Deidi van Schaewen

A Vitra Campus az utóbbi néhány évtized sztárépítészetének skanzenje – álszent dolog lenne tagadni, hogy hatásos és magával ragadó objektumok sokasága. Pénz, technológia, forma és filozófia foglalata, az alkotó szellem győzelme az anyag felett. A Vitra Design Museum nyár végi kiállítása ennek szándékolt ellenpontját kínálja: a Learning from Vernacular című tárlat a hagyományos közösségek építészetének tanulságait ajánlja megfontolásra – hogy trendkövetés, üzleti szándék, vagy valódi belátás vezeti a világcég managementjét, most ne firtassuk. A renoválás alatt álló Gehry épület, a Vitra design Museum Gallery helyett a Dome ad otthont a 40 darab 1:20 léptékű pompás modellből, és poszternyi méretű fotókból, valamint videokból álló bemutatónak, amely a környezethez alkalmazkodó, helyi anyagok és munkaerő felhasználásával létrehozott, valóban fenntartható építészet mellett érvel. A kurátor, Pierre Frey az EPFL professzora és a gyűjteményt egyebek között magában foglaló Archive of Modern Building igazgatója, a kiállítás katalógusának szerzője mindezt igen látványosan teszi – hiszen környezettudatosság ide vagy oda, a 21. század embere a látvány megszállottja, és ne feledjük: a Vitrában vagyunk.
A befogadó épület, Richard Buckminster Fuller kupolaszerkezete eleve meggyÅ‘zÅ‘ érv a racionális építészet mellett, sokkal inkább alátámasztja a kiállítás mondanivalóját, mint Gehry túlformált galéria-épülete. Az egymásba dugott alumíniumcsövekbÅ‘l szerkesztett kupola-szerkezetet a második világháború követelményei ihlették, a ponyva finom geometrikus mintája költÅ‘i foglalatát adja a vaskosan realisztikus modelleknek. Az école polytechnique fédérale de lausanne (EPFL) több mint 700 darabos gyűjteményébÅ‘l származó makettek igen távol állnak a kortárs építészeti modellezés minimalista interpretációjától – kÅ‘, fa, sár, agyag, festés: a tapintható, és tapintásra ingerlÅ‘ anyag tobzódása. A modellek inkább szobrai az eredeti épületeknek, melyek maguk is a helyi építÅ‘anyagok plasztikus remekművei. A Dél-Afrika, Indonézia, Kína, Egyiptom hagyományos, sokszor a közösség építészetét bemutató alkotások a globalizált piac hatásainak ellenében generációk hosszú során át megÅ‘rzött anyagok és formák gazdagsága mellett még egy fontos dologra figyelmeztetnek: a magánbirodalmak helyett a közösségi építészet fontosságára. A kortárs építészet által annyira áhított organikus formálás a valóban organikus, vagyis egymással szoros kapcsolatban élÅ‘ egyedek által létrehozott közösségi létforma eredménye – ez a 21. század individualizmusba merevedett, saját tulajdonát féltékenyen Å‘rzÅ‘ emberideálja számára spekulatív úton, mégoly elsöprÅ‘ építészeti tehetség árán sem tűnik elérhetÅ‘nek. A posztereken és filmeken szereplÅ‘ kortárs példák mindegyike szellemiségében is visszanyúl a kollektív építés gyakorlatához. A tablókon az Auburn University’s Rural Studio Alabamában épülÅ‘ lakó-projektjei, a helyi mesterek és építészek együttműködésével dolgozó indiai Studio Mumbai munkái, Carin Smuts tevékenysége Dél-afrikai településeken, vagy a Kolumbiai építész, Simón Vélez bambusz szerkezetei illusztrálják a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó, részvételi alapú, és ezáltal valóban fenntartható építészetet. A Dome körül Deidi von Schaewen fotókiállítása egészíti ki a Learning from Vernacular kiállítás tanulságait: a sokszor egészen minimális igényeket kielégítÅ‘ bádogviskók, sátrak külsÅ‘-belsÅ‘ szépsége messze felülmúlja a kortárs építészet görcsös törekvését a spontaneitás esztétikájára.