Szöveg: Csete Örs

Nagy László: Elhullt bolondok nyomán

Dehogy merevít meg delelés
még romlatlan madár a májam
gyöngy még bennem az elrendelés
hogy a bolondok útját járjam
amíg a vérem kereke jár
a szél amíg számat csiszolja
lesz a veszett ügynek bolondja
békákkal tüzdelt kalap alatt
lesz a májusért fölkelt beszéd
ha napozik a bírói szék
s négy lába négy szál százszorszépen
s hollók ha babarózsák szemét
kiszedik szólva hogy jómadár
egy se marad étlen se tétlen
ha tüntetve hogy éljen a rák
harsog a köpenyhad fehéren
fölzokog a vers feketében
kidadogja ki van veszélyben
ha naparanyból annyi karát
vész el a fények vesztőhelyén
ha nyög a remény ha a zászló
a veszejtők lábain kapca
vonszolódik titkon a sárig
s tulipánfák tornyát legázló
rühes apokalipszis-kanca
rablóknak ha szivárványt sárlik
lesz a veszett ügynek bolondja
világra a gondot kibontja
lesz idő ami sose felejt
mert kéz is lesz hogy írjon röhejt
s kínt az országos panaszkönyvbe
száll csuklómra csillagok örve
kiszakad a fohász az árva
hogy egy bolond százat csinálna
a száz pedig milliomot.

Elhullt bolondok

Nagy László ezt a versét Béres József biológus ’70-es évekbeli küzdelmei kapcsán írta. Elhullt bolondnak lenni természetesen nem unikális pozíció, mondhatni Közép-Európában az újítók sorsa, és – megkockáztatom – tipikusan magyar történet. „Tulipánfák tornyán” – konferenciánk címét ebből a versből választottuk. 1975-ben a Paksi Atomerőmű – lakótelep tulipános ornamensei országos vitát váltottak ki. Nagy László költő is felszólalt a betonhomlokzatokat tulipános („magyaros”) mintákkal díszítő fiatal pécsi építészek mellett. Nem csoda, hogy akkoriban íródott versébe is beleszőtte a képet, a tulipánfák tornyát.

De hogyan került tulipán a vasbetonra? A toronyházakra tulipánt rajzoló építészek vezetője – ha tetszik, az egyik elhullt bolond –, Csete György így vallott erről: „Bennem éltek nagyanyám színesre festett bútorainak emlékei, közelemben feleségem, Csete Ildikó is rajzolta törökös textilmintáit. Tervezhettem volna mást, mint ami lett?”

Tulipánfák tornyán

Szüleimet, Csete György építészt és Csete Ildikó textilművészt a tulipán mellett világszemléletük, művészetről vallott felfogásuk is összefűzte. Már csak ezért sem beszélhetek egyikről a másik nélkül, hiszen mindketten ugyanannak a tulipánfának tornyát építették. Elég rátekinteni Apám orfűi Forrásházára 1971-ből és Édesanyám tulipános mintájára 1973-ból: a szemünknek hihetünk.

Voltunk, vagyunk, múlunk, leszünk

Lesz idő, ami sosem felejt. Az idő valamennyiőnk ellenfele, tapasztalom, minél előrébb jutunk az évek számával, annál gyorsabban suhannak az évek. Szép remény a lesz idő ábrándja, de sokunknak egyre inkább már csak a nincs kapcsolódik az időhöz. A felejtés minden emberi lény réme – avagy a végleges, a valódi halál. Az idő, ami sosem felejt – paradoxon. Az alkotó embert egyebek mellett az is hajtja, hogy művei által kiterjedjen, léte meghosszabbodjon. És persze vesztésre ítéltetett. Az anyag sérülékeny és múlékony, előbb-utóbb elromlik, szétmállik, elenyészik. És ha még bírná is, jön egy hebehurgya mozdulat, egy atomvillanás, egy természeti csapás, és vége a Dávid szobornak, Maria Callas hangjának, a Sagrada Família tornyainak. Kiszolgáltatott porszemek a test, a szellem, és a mű is. Az örökléttől távol esnek.

Lesz idő, ami sosem felejt. Szüleim hagyatékának gondozása kapcsán arról adok számot, hogyan próbálok szembeszegülni a feledéssel, hogyan próbálom évek óta kicselezni az időt. Tudom, hogy erőfeszítésem végső soron és hosszú távon reménytelen. Miért csinálom? Csak körülírni tudom, valahogy így: mert az igazság így kívánja! Mert én még tehetek érte, hogy a test halálával egy időben a mű (még) ne kezdje meg enyészetét!

Hagyaték

Azt a címet adtam először ennek a képnek, hogy gyászmunka. Sokan ülünk itt a teremben, akik a szüleiket már eltemették, akik pakoltak, ürítettek ki szekrényeket. A pulóveren, a kabáton, a zakón – amit a testükön hordtak –, még ott van apu és anyu illata. Csupán a test és a lélek nincs a ruhák redői közt. És mégis, a ruhadarabok személyessége mégiscsak képvisel valamit testből, és tán a lélekből is. Egy hagyaték legszemélyesebb része ez. Előadásomban nem a magánemberek, hanem a művészek hagyatékáról fogok szólni. Félreértés ne essék: itt most nem fogom bemutatni az életműveiket – azt bizonyára megteszik mások –, hanem kizárólag a hagyatékfeldolgozó tevékenységem során tapasztalt mérföldkövekről fogok számot adni.

Nárcisz utca

Szüleim hagyatéka Budapesten, egy Nárcisz utcai társasházi lakásban található, ott, ahol ötvenegy évet éltek. Apukám kezdő építészként tervezte az épületet, a sors úgy adta, hogy egész életét ebben a házban élte le, 56 négyzetméteren. Itt volt a műterme is: egy térdére fektetett A4-es iskolai rajztáblán álmodta terveit pauszpapírra, és aztán amikor a fénymásoló gép nevű találmány megérkezett Budapestre, akkor a Déli pályaudvarnál található fénymásolószalon gyakori vendégeként ezekről az A4-esekről nagyította föl és dolgozta össze a terveit olyanná, amit a házait építő mesteremberek használni tudtak.

Amikor egy gyerek, egy leszármazott, művész-szülei hagyatékával szembesül, három út áll előtte. Az egyik, hogy kirakja az egészet a járdára, és azt majd arra illetékes szakemberek lomtalanítják, eltüntetik. A második opció, hogy keres egy közgyűjteményt és megpróbálja a hagyatékot a közgyűjteménynek átadni. A közgyűjtemények az esetek zömében rutinosan igyekeznek elhajolni az ilyen megkeresések elől, hiszen enélkül is raktározási gondokkal, feldolgozási problémákkal küszködnek, nemhogy – például a Csete-hagyaték kapcsán – 76 folyóméternyi hagyatékot befogadjanak, és azt eséllyel belátható idő alatt fel is dolgozzák. A harmadik lehetőség az első kettő kizárásából következik: a hagyaték örököse beleáll az ügybe és nekifog az egész hagyatéki anyagot elhelyezni, számba venni, feldolgozni azaz kutathatóvá tenni és közreadni. Én ezt az utat választottam.

Ami fogad egy lakatlan lakásban, a tárgyak, a dokumentumok ismeretlen struktúrája, amelyet nem én alakítottam ki, azaz maga a káosz, a rettenet. Hogyan fogom én ezt átlátni?

Káosz

És aztán persze jönnek a modern megoldások, SALGO polcok beszerzése, a száraz pince kifestése, polcok összeszerelése és az egész anyag dobozolása, szállítása és elhelyezése ide. De még ezt megelőzi, hogy új struktúrát kell alkotni.

76 folyóméter

Ahhoz, hogy átlássam, hogy mit kaptam, a látszólagos káoszt a saját struktúrámba kell transzformálnom. Valamint enumerálni kell, számba kell venni, mi micsoda. Aki már csinálta ezt – különösen egy művészeti hagyatékkal –, ez rettenetes munka, arról nem beszélve, hogy az anyag rákényszerít arra, hogy belehelyezkedjek más ember sorsába, hogy értsem az örökhagyó (élet-) történetét. A hagyatékot számba kell venni és rendezni kell. És egy örökösben benne van az is, hogy jelet szeretne hagyni arról, hogy itt éltek, szerettek, dolgoztak, gyötrődtek ezek az emberek, akik amúgy a szülei.

Átstrukturálás

Egy emléktábla lehet egy jel, például. Amikor erről a konferenciáról tavaly először beszéltünk Sulyok Miklóssal, Keserű Katalinnal, Jankovics Tiborral, akkor ez még egy nagyon elméleti megbeszélés volt, de aztán egyre inkább komoly lett a dolog, és bizony ez a konferencia is jelhagyás.

Jel

Apám középületei előtt jönnek-mennek az emberek, fültanúja voltam, hogy a házat más építészhez kötik, esetleg megkérdezik, hogy ez micsoda? Hát miért ne tegyünk oda valami táblát, ami megeleveníti az épület történetét, és miért ne írjuk rá nem csak annak az embernek a nevét, aki megálmodta, hanem az építők nevét is, akik az álmot előhívták? Tehát jelet kell hagyni ennek kapcsán is, el kell magyarázni az életművet.

Magyarázat

Törekszem a szüleim életében évtizedes és visszatérő, mondhatni „privát- szakrális” helyeket is meglelni és megjelölni, így például Mártélyt, ahová a Festők-dombjára mások mellé szüleim emléktáblája is felkerült.

Hely

A kezdetekhez visz a hatvanas évek közepén épült nemesgulácsi kőőrlő, ami ma már nincsen meg, lebontották. (Napelempark van a helyén vagy legalábbis a közelében, amely tény Édesapámnak bizonyosan tetszene.) Amikor a hagyatékot elkezdtem számbavenni, a ’60-as évekbeli munkákról nem nagyon tudtam semmit. Találtam levelekben településneveket, hogy akkori munkahelye, az Érc- és Ásványbányák Vállalat keretében bányaipari épületeket tervezett. És a nemesgulácsi épületnek is megtaláltam a korabeli fotóját, de nem találtam a fotóra írva semmit, azonban a kép hátterében egy jellegzetes hegy kontúrjait lehetett kivenni. A fekete-fehér képet beszkenneltem, és a Google kereső programjával próbáltam a hegyet meglelni. Tudtam, hogy a Balaton-felvidéken Apám sokszor járt a ’60-as években, és addig-addig nézegettem a képeket, míg beazonosítottam, hogy ez a hegy a Gulács lehet. A térkép-nézetben van egy kvázi játék, hogy virtuálisan tudsz autózni a térképen. Addig-addig autóztam a virtuális országúton, amíg megpillantottam pont azt a pozíciót a hegyről, ami a ’60-as évekbeli fekete-fehér fotón látható volt, és ott állt a valós-virtualitásban ez az építmény is. Már csak oda kellett a valóságban is utazni. Egy csapat akkor bontotta, még az utolsó pillanatban tudtam ezt a fotót elkészíteni. Így találok meg magam is műveket, ami hallatlanul izgalmas része a hagyatékgondozásnak.

Kezdet

Mert a hagyaték őrzésének az is része, hogy megkeresnek Beremendről – ahol a Megbékélés Kápolnát tervezte Apám Dulánszky Jenővel –, hogy a templomi zászló, amit Édesanyám készített, tönkre ment, kifakult, de szeretnék, ha a replikát elkészíttetném. Orient Enikő textilművész volt segítségemre, aki a munkát megcsinálta. Ha kell, a hagyatékgondozó méreteket és technikákat vesz le, anyagot és festéket vásárol, replikát készíttet, hozza és viszi mindezt, és ha jól dolgozik, a pap fel is szenteli a zászlót.

Replika

Pirosban

Apámnak három épülete van, ami befejezetlen. A legnagyobb Mártélyon van. A hagyatékgondozásnak része, hogy szeretném ezt a pirosban lévő épületet befejezni, vagy ahogy a néptáncosok mondják: kitenni (rá) a pontot.

Kőszeg, református templom. Hagyatékgondozóként szembesültem azzal, hogy én szerzői jogi örökös vagyok, vagyis, ha hozzányúlnak egy épülethez, engedélyt kell kérni tőlem a beavatkozáshoz. Kőszegen egy tetőszerkezeti probléma volt, az üvegezett kupolát kellett megújítani. Amikor az első tervüket előterjesztették, valószínűleg azt gondolták, hogy majd automatikusan azt fogom mondani, hogy oké, csináljátok. Megnézve a terveket fenntartással kezeltem az ügyet, azt mondtam, hogy lehet, de így nem. Láttam a struktúrát, amit ők elképzeltek, és ismertem az eredeti szerkezetet, amit apám megtervezett és a kettő nagyon eltért. Aztán ebből mégis igen lett, úgy, hogy Jankovics Tibor építész, apukám egykori barátja, kollégája segített egy olyan megoldást találni, amire a doktrinerséget feladva igent mondhattam. A hagyaték gondozásának ez is része.

Fenn tart

Üveg, acél, beton

Mindkét fénykép a Google-ból származik, mind a kettő ugyanonnan készült, utcanézetből. A fölső képen a fák mögött rejtőzik egy Csete György épület, a Ciprus Csárda, Szarvason, a folyóparton. A két kép három év különbséggel készült. A telket megvette egy helyi légkondicionálókkal kereskedő vállalkozó, aki egy irodaépületet tervezett építeni ide, olyat – amint nekem kifejtette –, ami a modern szellemet hozza el Szarvasra. Az eredmény az alsó képen megtekinthető. Ezt az üveg-acél-beton hasáb tucatépületet végül is egy budapesti építész stúdió közreműködésével sikerült odabiggyeszteni a ciprusok közé. Megjegyzem: a légkondicionáló üzletág legnagyobb örömére, mert egy ekkora üvegházat tényleg orrba-szájba kell temperálni, hogy kibírható legyen benne tartózkodni. (És hogy a dél-koreai anyacég egyébként – mert úgy tudom, hogy a keletiek a hagyományaikra nagyon vigyáznak, azt nagy becsben tartják! – ismeri-e ennek az izlésficamnak az előzmény-épületét? Nyilvánvalóan nem.) A hagyaték sorsán tehát éberen őrködnie kell egy hagyatékgondozónak. A bánatom, hogy nem szólt senki, csak gyorsan eldózerolták az Apám tervezte épületet. Végső soron tudom, hogy az épületeknek ez is sorsa, hogy más épületek épülnek a helyükre. Ha szóltak volna, úgysem tudtam volna megakadályozni, de annyit kértem volna, hogy legalább hadd mérjük föl, hadd digitalizáljuk, legyen meg az utolsó állapot.

Kőlyuk

Apám jelképes épületének – avagy a magyar organikus építészet zászlóshajójának – az orfűi Forrásháznak eredeti helyszíne-neve: Kőlyuk. Apám úgy tudta, az eredeti tervlapok elenyésztek, eltűntek. Amíg pakoltam a hagyatékot, bontogattam ki a dobozokat, irattartókat, rajztartó hengereket, mindig az volt bennem, – mint Ady Az Avar-domb kincse című versében –, hogy én AZT a kincset keresem, hogy valahol bárcsak megtalálnám a Forrásház terveit! A munkám vége felé, háromnegyed év rámolás után, az utolsó szekrény mögé nyúltam be egy pókhálós, porlepte helyre, ahol egyszerre csak három eredeti tervlapot leltem meg a Forrásházról, a legeslegutolsó bugyorban, hogy úgy mondjam: a lyukban. Kijött a könny a szememből, mert a lelkileg is megterhelő pakolás legvégén kaptam valamit, ami nekem is nagyon fontos volt: a terven oda van írva, hogy „tervező” és mellette az apám aláírása, amit jól ismerek.

Csapat

A hagyatékgondozást nem lehet magánemberként csinálni, kell egy csapat, kell egy Alapítvány. Keserű Katalinnak és Jankovics Tibornak köszönöm, hogy mint szüleim egykori barátai, harcostársai, és engem kicsi korom óta ismerő emberek, csendes társaimul szegődtek ebben a munkában.

Digitalizmus

Az anyag romlik, sérül, ellenben a képmása átemelhető kettes számrendszerbe. Ez csak matematikai kérdés és ez az átkódolás a digitalizáció. Persze áram kell, meg lemez kell vagy valamilyen hordozó. És a digitalizáció eredménye, ez a kódolt számsor pedig talán túléli a művek eldózerolását, szétmálását. A Cseték digitális hagyatéka az én személyes Voyager üzenetem, a Naprendszert már elhagyó űrszondától eltérően nem egy másik civilizációnak, csak a földi jövőnek. A szüleim életművét úgy dolgozom fel, hogy mindent digitalizálok, a digitalizált anyagot (képeket) kereshető adatbázisba rendezem, és az interneten közreadom. Az életüket nem lehet digitalizálni, de ami itt maradt utánuk, ami most rendelkezésemre áll, azokat a tárgyakat, rajzokat, épületeket, egytől egyig igyekszem átkódolni. Törekvésemnek két oka van. Az egyik az, hogy így az életük lenyomata az Északi-sarktól a Déli-sarkig elérhető. A másik ok pedig – amint korábban említettem – az igazság. Hogy az igazság fényre derüljön.

Hamu versus gyémánt

Lesz idő, ami sosem felejt – hitte Nagy László a versében. Apámat foglalkoztatta ez a kérdés, utolsó éveiben egészen bizonyosan. A hagyatékban több példányban megtaláltam kézírással Cyprian Norwid lengyel költő Kulisszák mögött című versének néhány sorát Somlyó György fordításában:

“Mint gyantás rőzsenyalábból, százfelé,
Száll körülötted perzselt öltözeted.
Égsz, és nem tudod, hogy szabad leszel-é,
Vagy azt, amid van, el kell veszítened?

Csak hamu marad, hogy hulladék gyanánt
Széjjelszóródjék a szélben? – vagy marad
A hamu mélyén csillagfényű gyémánt,
Örök győzelmet hirdető virradat?!…”