Régi és új: tisztelet és kontraszt a kortárs spanyol építészetben
Kóródy Anna és Vukoszávlyev Zorán kulturális mélyinterjúja
Mesterek és tanítványok, vertikális iskolák és horizontális generációk, a modern hagyománya nemzedékeken át és a szegénységből adódó gazdagság építészete, hely és kötődés, gyakorlat és elmélet viszonyrendszere – régi és új kölcsönösen erősítő viszonyáról vall két fiatal spanyol építész, Hector Fernández Elorza és Alejandro Vírseda Aízpun.
– A kortárs spanyol építészetről generációkban szokás beszélni: a modern első nagy csoportjáról – Alejandro de la Sota, Sáenz de Oíza, José Coderch és Oriol Bohigas – és az 1992-es fellendüléshez kapcsolódó második korosztályról – Rafael Moneo, Esteve Bonell, Juan Navarro, Guillermo Vázquez Consuegra. William J. Curtis az El Croquis-ban megjelent tanulmányában1 új, harmadik generációként különítette el az 1960-as években születetteket. Ti hogy látjátok belülről, gyakorló építészként a nemzedékek kérdését?
Elorza: – Azt hiszem, belülről nézve néha még nehezebb meghatározni az ilyen generációs struktúrákat. Annak ellenére, hogy elismerem Curtis munkásságát, azt gondolom, hogy ebben az írásában nem magyarázta meg elég jól a fiatal spanyol építészek sajátos helyzetét. Én nem generációkat, hanem sokkal inkább építészeti iskolákat látok kirajzolódni. Például a madridi egyetemhez kötődő építészeti tendencia egyértelműen szétválasztható a barcelonai iskolától, de ugyanígy elhatárolhatóak más városok irányzatai is. Ez nem azt jelenti, hogy bármelyiket a másik felé rendelhetnénk: egyszerűen csak különböznek. Tehát szerintem Spanyolországban ezek az építészeti iskolákhoz kötődő stílusjegyek erősebbek a generációs kötelékeknél. Persze ezeken belül is további differenciálódás figyelhető meg, hogy valaki inkább az építési hagyományokhoz kapcsolódik, vagy a kontextusból indul ki. A közös gondolatok pedig közel hozzák a különböző korú építészeket, tehát a kapcsolatrendszer inkább vertikális, mint horizontális jellegű.