Gondolatok a vízparti fejlesztések fenntarthatóságáról

Szöveg: Pálinkás Edit

Abu-Dzabi, Művészeti Múzeum, építész: Jean Nouvel

A víz arché, az élet bölcsője, élőhely. A tiszta forrás az eredetiség, az autentikus kultúra szimbólumává vált, de az igazán híres források környezetét az ember építményekkel választotta el saját környezetétől. A mai értelemben vett civilizációk jelentős része vízparti kultúrákhoz kötődik, mind a termelés, mind az épületek tekintetében. Ennek hátterében állhat létfenntartási kényszer az egyébként sivatagos környezetben (Egyiptom, Mezopotámia), vagy kereskedelmi előnyök lehetősége (görög városállamok, Velence), vagy akár a kettő ötvözete (Hollandia). Helyenként fennmaradási kényszer a vizek szabályozása, ember alkotta rendszerbe terelése, mint a holland mélyföld csatorna-hálózata, zsiliprendszere. Másutt védelmi eszköz a várakat körülölelő természetes vagy mesterséges vízfolyam. A sűrűn lakott vízparti településeken a lakóhelyek egy része vízre települ, legyen szó a kikötővárosok luxus-lakóhajóiról vagy összetákolt kalyibáiról.

A városi tereket, parkokat, kerteket díszítő csobogók, patakocskák, szökőkutak esztétikai funkciójuk mellett a levegő tisztaságának fenntartását is szolgálják, a legkülönbözőbb építészeti megoldásokkal készült külső és belső terek szerves kiegészítői.

A kortárs építészetben rendkívül sokféle víz-variáció létezik: van, ahol a víz adottságai határozzák meg az épületek szerkezetét, van, ahol az elképzelt épület kívánja meg a vízfelületek megkomponálását. Előbbinél a természetes vizes környezet mesterséges beépítését jelenti az épület (folyó vagy patakvölgyek hidakkal tarkított beépítése), utóbbinál a természetesség illúziójának felidézését szolgálja a mesterségesen kialakított vizes terület (irodaházak, bevásárló-központok szökőkútjai). A technológiák fejlődésével a kreatív megoldások határait a futurisztikus szintekig kitolja a víz feletti és a víz alatti világ kombinációja, a tenger alatti világot bemutató kiállító terek kialakításától, a vízre, illetve víz alá épített közösségi térformákig.

Florian Pucher: Hong Luo klubház, Peking

Peking és külvárosának az utóbbi néhány évben történt növekedése miatt a periférián fekvő területek fejlesztése is felgyorsult, újfajta tértipológia kialakítása vált lehetővé. A 2006 májusában, Florian Pucher tervei szerint, hegyek övezte tó felszínére álmodott Hong Luo klubház főbejárata 130 cm-rel a vízfelszín alatt vezetett sétányon keresztül közelíthető meg, így a látogatók szinte a tóban sétálva léphetnek a klubházba. Az épület másik bejáratához fahíd vezet. A ház két részből áll: a tavon úszó medencéből és egy vízszint alatt kialakított platformból. Az építészeti formát a látogatók útvonalai jelölték ki: a ház közepén két út találkozik, majd a ferde tetőn emelkedve fut tovább. A folyamatosan változó vízfelszín és a tető találkozása a folyékony és a szilárd anyagok kapcsolódását jelképezi. A ház funkciói és terei természetes módon olvadnak egymásba, a bejárathoz vezető út a ház felé haladva fokozatosan emelkedik, majd feltárul az épület fő funkciója, a közösségi tér. A tető alakja a belső elrendezés lineáris, funkcionális lenyomata. A külső medence a tavon úszik oly módon, hogy a mesterséges és a természetes vízszint megegyezik. Az épület a városlakók természetfelfogásából fogant, és olyan – folyamatosan változó – térélményt nyújt, amely a természetet az emberekkel egyesítő környezetet tükrözi. A hegyek és a víz reményteli és inspiráló környezetet biztosít a betondzsungelben lakók számára.

A mindennemű és határtalan innovációra nyitott Dubaiban megvalósításra kerülő, Jules Verne ihlette víz alatti luxushotel, a Hydropolis a természettel való érintkezés azonos igényét fejezi ki, talán a Nemóhoz hasonlítható szociális elszigetelődés/száműzetés, önkéntes menekülés mai, luxusigények generálta vágyát is. A beruházás nagyvonalúsága mégis egy másfajta értelmezést ad az épületnek. „A Hydropolis nem projekt, ez szenvedélyes elkötelezettség” – így jellemezte 2006-ban Joachim Hauser, a hotel tervezője a világviszonylatban is egyedülálló komplexumot. A turisták egy kisebb méretű víz alatti szálloda varázsát már Florida partjainál is megízlelhették, a Dubaiban épülő beruházás azonban 220 lakosztályával monumentális méretű. A víz alatti, buborékokat formázó szobákból, közösségi terekből eddig soha nem tapasztalt kilátás nyílik a tengerre és annak élővilágára. Az épületegyüttes részét képező felszíni kiszolgáló egységből vasúti alagúton lehet lejutni a tengerszint alatt 20 méterrel fekvő épületbe. A beruházó a szálloda vendégein túl napi háromezer látogatóra számít, hiszen a komplexum számos egyéb lehetőséget is kínál, így kozmetikai klinika, biológiai kutatóközpont, étterem, mozi, bálterem, valamint konferenciák rendezésére is alkalmas előadóterem is rendelkezésére áll az épületben.

A tenger- és folyóparti nagyvárosok terjeszkedése lassan beterít minden szárazföldi területet, a centrum többszörösen telített, a külső negyedek megközelítése nehézségekbe ütközik. A jelentősebb kulturális és üzleti központok egyre inkább a vízfelület irányába tolódnak, onnan nyernek beépíthető területet. A mesterséges gátak kialakításával vagy éppen cölöpös, hídszerű megoldásokkal született épületek egy-egy település attraktív elemeivé válhatnak, évtizedekre meghatározva azok arculatát. Például az Operaház, amely felépítése óta Sydney tengerpartjának emblematikus jelképe.

A nagy üvegfelületeket, monumentális áthidaló elemeket alkalmazó 21. századi építészet természetes közegként alkalmazza a vízfelületeket, nem csupán esztétikai céllal, hanem nagyonis tudatos technológiai megoldások hordozójaként. Az energiatakarékos üzemeltetésben a vízhűtéses, hőszivattyús eljárások egyre elterjedtebbek. A vízcirkuláció többszörös hasznosítása emellett nem csupán innovatív technológiai megoldásokat, hanem kreatív külső és belső térkialakítást is eredményezhet: sík vagy áramló vízfelületek tükröződése, a segítségükkel kialakítható világítási effektusok különleges térhatásokat, az épület funkcióihoz igazodó atmoszférát teremtenek.

A különleges megoldások, újszerű és energiatakarékos technológiák eleve feltételezik a befektetők érdekeltségét, tehát bátran kijelenthetjük, hogy a víz innovatív építészeti alkalmazása üzleti vállalkozás is. Egyelőre a passzív házak csak a jobb anyagi körülmények között élők számára elérhető luxus kategóriába számítanak (hiszen a beruházás tőkeigényes, a megtérülés lassú). A ma megszaporodó gigantikus vízparti vagy éppen vízre épült városnegyed nem utolsó sorban a teleküzletre építő, profitorientált beruházások terepe, legyen szó akár kulturális, akár közösségi, akár üzleti célú fejlesztésekről. A befektetők abban bíznak, hogy az attraktív építészeti megoldások vonzóvá teszik az így kialakított teret, s ez a spektákulum a nagy számú érdeklődő és kliens és roppant nézőszámot eredményező médiamegjelenéssel arányosan gyorsan gazdaságossá (hosszú távon megtérülővé) teszi akár a horribilis tőkebefektetést igénylő projekteket is. A technológiák tesztelése elsősorban a látványos üzletközpontok, irodaházak és kulturális intézmények megvalósításával kezdődött, s ez indította el a teljes komplexumok, városrészek, sőt lakónegyedek kialakításának gondolatát. Az egyedi építésű energiatakarékos lakóházak megvalósítása egyelőre lokális kísérletként, az átlagos megoldások kereséseként értelmezhető. A gazdasági szempontok érvényesítése a globális világban magától értetődő, s ha ez egyúttal találkozik a szélesebb közönség érdeklődésével és az építészek kreativitásával, mindeddig elképzelhetetlen, futurisztikus, de mégis természetbarát környezet kialakításához vezethet.

Abu Dzabi, Művészeti Múzeum, építész: Jean Nouvel

A legtöbb vízparti nagyvárosban megfigyelhető, hogy a partvonal kulturális szerepe egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. Ezek a nagyszabású projektek többnyire nem csak a városképet, hanem ebből következőleg annak turisztikai értékét is döntően meghatározzák. Az Egyesült Arab Emírségek fővárosától, Abu Dzabi központjától 500 méterre fekvő, 27 négyzetkilométeres. Saadiyat (Boldogság) szigetet turisztikai úticéllá kívánják fejleszteni. A több épületet is magába foglaló projekt megvalósítására öt ismert sztárépítész kapott megbízást. Az új kulturális központban elhelyezni kívánt tengerészeti múzeumot Tadao Ando, a Guggenheim Abu-Dzabit Frank O. Gehry, a Saadiyat Performing Arts Centre-t Zaha Hadid, a klasszikus múzeumot Jean Nouvel, és a Sheikh Zayed Múzeum épületét Norman Foster tervezte. A partvonal mentén az egymástól elkülönülő, félszigetekként kinyúló épületek közül a víz és az épület intim viszonya tekintetében kiemelkedik Jean Nouvel és Tadao Ando terve. Mindketten az épület szerkezete alatt szabad teret engednek a víznek.

Hongkong kereskedelmi és üzleti alapon működő kulturális öröksége gazdag, kreatív energiát jelent Ázsiában, de soha nem nyújtott állandó otthont a művészetek számára. A West Kowloon kulturális negyedre kiírt nemzetközi tervpályázaton nyertes terv (Foster + Partners, 2002) lehetőséget ad a városnak soha nem látott művészeti gyűjtemények, előadótermek, és szabadidős intézmények alapítására. A Hong Kong szigettel átellenben már korábban kialakított mesterséges félsziget teljes szakaszát befoglaló projekt keretében Hongkong kulturális úticélként jelenik meg, miközben új, ikonikus építészeti képet is nyújt a városnak. A részben fedett, részben nyitott, különböző árnyékoló berendezésekkel és belső klímaberendezéssel ellátott tetőszerkezet kényelmes környezetet teremt, ugyanakkor védelmet is nyújt a szélsőséges az időjárás ellen. A teljes komplexumot átívelő tetőzet dinamikus vonalát a Kowloon-félsziget természetes domborzata inspirálta. A félsziget nyugati, kiöblösödő végében egy modern művészeti múzeum, több előadóterem, különféle színházak és koncerttermek csoportja, míg a kelet felé elnyúló kikötői oldalon mozik, éttermek, üzletek és különböző szabadidős lehetőségek találhatók.    A terület több mint 70 százalékát parkok alkotják, a szabálytalanul ültetett facsoportok a kikötő mentén erdős, ligetes terület hatását keltik. A természetes környezet, a terek és parkok hálózata, valamint a kulturális létesítmények együttese újra definiálják a városi kulturális negyedek építészetét.

West Kowloon kulturális negyed, Hong Kong, tervező: Foster + Partners

A tengerparti projektek kapcsán azonban felmerül a kérdés, mennyire felelnek meg a környezettudatos és az ökológiai változásokra reagálni kívánó nemzetközi elvárásoknak. Felülírhatja-e a gazdasági érdek az egyszerre több szakmát is érintő kutatásokra alapozott irányelveket? Mennyiben befolyásolják a tengeri élővilágot az épített szerkezetek? Érdemes-e a lehetséges következmények figyelembe vétele nélkül tervezni, miközben a médiában állandó téma a kritikus méretű széndioxid kibocsátás, a biodiverzitás csökkenése, az esőerdők alapterületének drasztikus megváltozása, az édesvíz-felhasználás kritikus mértéke, a globális felmelegedés következtében megnövekedő tengerszint…

Dubaiban a három pálmafát formázó mesterséges szigetcsoport, a Palm Jumeirah, a Palm Jebel Ali, és a Palm Deira nem kevesebb, mint 520 kilométerrel hosszabbítják meg a Perzsa-öböl partvonalát. A szigetek építtetője a dubai-i székhelyű Nakheel Properties vállalat, amely a világ egyik legnagyobb állami érdekeltségű, ingatlan beruházásokkal foglalkozó cége. A földmunkálatok elvégzésére a holland Van Oord és a belga Jan De Nul cégével kötöttek szerződést, mivel nekik van a legnagyobb tapasztalatuk a tengerparti területek feltöltésében, tengertől való visszahódításában. A szigetek körvonalát kialakító holland vállalat speciális kotróhajókat alkalmaz a szigetek alapját képező tengeri homok felszínre juttatására, amelyek magas szögben szórják a homokot a kívánt területre, majd vibrációs gépekkel tömörítik azt. Az első két sziget, a Palm Jumeirah és a Palm Jebel Ali építéséhez megközelítőleg 100 millió köbméter homokkal és sziklával töltötték fel a tengert. A három szigeten és a hasonló technikával kivitelezett, a Föld kontinenseinek elhelyezkedését imitáló 300 szigetből álló területen exkluzív hotelt, luxusvillákat, apartmanokat, illetve szórakoztató komplexumokat, éttermeket, bevásárló központokat és sportlétesítményeket építenek fel, így az itt lakók és az ide látogató turisták gyakorlatilag mindent helyben megtalálnak, amire csak szükségük lehet. Mivel a Palm szigetek csak a keskeny „törzs” résszel csatlakoznak a szárazföldhöz, fontos megoldani a könnyű megközelíthetőséget. A három szigetet ezért több módon is kapcsolódik Dubai gyorsan bővülő tömegközlekedési és úthálózatába. Erről egyrészt többsávos közúti hidakkal, illetve speciális monorail vasúttal gondoskodnak, de helikopter leszállóhelyeket is építenek, mivel Dubaiban egyre több vállalat és magánszemély engedheti meg magának a költséges és magas károsanyag-kibocsátással járó légi járművek használatát.

A projektek megvalósítása során több technológiai és környezetvédelmi probléma jelentkezett. A 2001-ben, már a Palm Jumeirah feltöltésével megkezdődött munkálatok alatt felmerült annak lehetősége, hogy az épületek súlya megsüllyeszti a szigeteket. Ezt a kérdést a már említett speciális vibrációs talajtömörítő munkagépek nagyszámú alkalmazásával – hat hónapos késés árán – sikerült megoldani. A kotróhajók által felkavart tengervíz azonban a környék eliszaposodásához vezetett, ami hosszú távon felboríthatja a Perzsa-öböl e területének ökológiai egyensúlyát, és értékes korallzátonyokat, osztriga- és tengerifű telepeket semmisíthet meg. A legnagyobb gondot azonban a globális felmelegedés hatására megemelkedő vízszint okozhatja. A szakemberek között is megoszlanak a vélemények a felmelegedés okairól, mértékéről és természetéről, az azonban tény, hogy 1906 és 2005 között a hőmérséklet 0,74 C fokkal emelkedett (State of the World, 2009). A vízfelszínből alig kiemelkedő épületek esztétikailag kétségtelenül értékesek, a jövőbeli fenntarthatóságuk azonban kétségessé válhat.

Federation Island, Oroszország, tervező: Erick van Egeraat

A Dubai koncepcióhoz hasonló elképzelés Oroszországban is megvalósulni látszik. A Federation Island egy több mint 250 hektáros mesterséges szigetcsoport a Fekete-tengerben, Szocsi partjainál. A szigetcsoporton, melynek formája az orosz államszövetség fontosabb földrajzi sajátosságait mintázza, lakóépületek, hotelek, valamint kulturális intézmények, szabadidő és szórakoztató központok kerülnek kialakításra. Az oroszországi folyók hálózata nyújt referenciát a szigetcsoport vízhálózatához, a magas hegyek a sziget domborzatát ihlették. A Federation Island hét fő szigetet, több mint egy tucat magánszigetet, valamint három hullámtörőt foglal magába. A homokos partok, dűnék, rétek, kisebb erdők és a folyópart változatos terepet kínál különböző típusú lakóépületek létrehozására a tengerparti házaktól a luxus villákig és lakásokig. Az ökológiai szempontból is átgondolt projekt felhasználja a földterületek tengertől való visszanyerésében szerzett évszázados holland tapasztalatokat, Erick van Egeraat a szigetcsoport terveit a Witteveen + Bos és Van Oord Dredging and Marine mérnökeivel együttműködésben készítette.

Azerbajdzsán nemrégiben hasonló elképzelések megvalósítására vállalkozott. A főváros, Baku holdsarló alakú öblében található, 1.000.000 négyzetméter alapterületű Zira-szigetet a dán Bjarke Ingels Group (BIG) mérnökei által tervezett környezetbarát, önfenntartó, emisszió mentes nyaraló és lakóövezetté alakítaná, Zira Zero Island néven. Azerbajdzsán, mint fiatal poszt-szovjet demokrácia a sziget által újra felfedezni véli nemzeti identitását, amelynek megépített organikus tájképe az ország természetes domborzatát, hét csúcsát (Seven Peaks) visszhangozza. Az épületek nem csak a természetes környezet mását jelentik, hanem egyben olyan ökoszisztémát is alkotnak, ahol a levegő, a víz, a fűtés és az energia áramlása a lehető legtermészetesebb, környezetbarát módon történik. Minden egyes hegy magán és közösségi funkciót egyaránt hordoz. A sűrű városi területeket központi völgy köti össze a tengerparti üdülő-negyedekkel.

A szigetalapítás víziója egy olyan önellátó térség létrehozása volt, amely minimális ökológiai lábnyommal rendelkezik és független minden hagyományos energiaforrástól. Az épületek fűtése és hűtése a Kaszpi-tengerhez csatlakozó hőszivattyúval történik. Az egyenletes melegvíz-ellátást a beépített napkollektorok biztosítják, a napfényt pedig fotovoltaikus rendszer segítségével, közvetlen módon elektromos árammá alakítják át. A szigetre esővízgyűjtő berendezést és saját víztisztító állomást is terveztek, a növényzet öntözése és trágyázása ezen keresztül történik, amely buja, trópusi növényzetet eredményez. Baku a „szelek városa”, a további energiaszükségletet szélerőművek segítségével pótolják. A megújuló erőforrások használatával a Zira Zero Island meg tudja teremteni a széndioxid-kibocsátás nélküli életmódot.

Zira Zero Island, Azerbajdzsán, tervező: Bjarke Ingels Group (BIG)

A fent – inkább csak problémafelvetésként, és nem a teljesség igényével – említett tengerparti beruházások esetében többnyire olyan megoldásokról van szó, amelyek az ökológiai változásokkal, elsősorban a felmelegedés jelenségével nincsenek összhangban. A tengerszint lassú, de fokozatos emelkedése növeli a beruházások kockázatát, így előtérbe kerülhetnek olyan új ötletek és kísérletek, mint Vincent Callebaut merész terve, a Lilypad, amely az óceánok felszínén lebegő, és az áramlatok mozgását követő, félig víz alatti, félig felszíni, körülbelül 50.000 ember számára otthont jelentő ökovárosokból áll.

A fenti példák is rámutatnak, hogy a víz jövőjét globális stratégiai terv keretében, a gazdasági, környezetvédelmi és szociális szempontok, illetve a fenntarthatósági követelmények együttes figyelembevételével érdemes alakítani. Nem elfelejtve azt a régi – a legújabban az UIA 2008-as torinói nyilatkozatában is megfogalmazott – igazságot sem, hogy az építészet egyben társadalmi felelősségvállalás is.