2016. március 16.

Szöveg: Zöldi Anna

A 13. Nemzetközi Építészkongresszus érzékenyen reagált arra, ami ma leginkább izgatja Európát: a kultúrák találkozása mottóval hívta meg idei előadóit. Valódi külföldi előadó mindössze öt volt, mégis valódi keresztmetszetet kaptunk, szellemesen a hazai viszonyokra reflektáló keretbe szerkesztve. A sort magyar tervezők külföldi munkái nyitották, és a legidőszerűebb Magyarországra érkező import építészet, a Városligetbe szánt Nemzeti Galéria terve zárta. A külhoni példák közti intermezzoként pedig a hazánkban élő, illetve alkotó külföldi építészek győzködték derűsen a hallgatóságot arról, hogy Magyarország egyenesen paradicsom az építészek és az építészet számára. Élmény volt megismerkedni az Isztambulon kívül Londonban is irodát működtető török Emre Arolat érzékeny, és elmélyült elemzésen nyugvó munkáival, Enrique Sobejano Dél-Amerikától Észországon át Kínáig ívelő gondolati ívével, Louis Hutton kissé németes alaposságával, Rem Koolhaas irodájának, az OMA-nak tükörszervezetével, a virtulis építészeti tartalmakat – kutatást, oktatást kommunikációt – szolgáló részlegével, az AMO-val, vagy a vitatott városligeti projekt egyik vitathatatlanul érdemdús résztvevőjével Kazuyo Sejimával. A legizgalmasabb felfedezést talán mégis a magyar vonatkozású anyag nyújtotta. A hazai gyakorlatra reflektáló megszólalások a modernitás itthon nem eléggé méltányolt jótéteményét helyezték a fókuszba: a kulturális nyitottságot.
Barnczik Márta művészettörténész a szocialista évtizedek exporttervezésének termését vette számba, melyet jórészt még a szakma sem ismer, és ennek folytán a kortársak sem tartottak kellő becsben – holott hatalmas és gazdag anyagról van szó, amely a földrajzi távolság miatt nehezen kutatható. A még élő tervezők visszaemlékezései és a globális kukker segítségével azonban a magyar építészettörténet amúgy is mostohán kezelt modern kori örökségének ez a szelete is felkerülhet a palettára. Különösen fontos és aktuális ez akkor, amikor a modern örökség ideológiai és esztétikai okokból könnyen esik áldozatául a – Bardóczi Sándor találó meghatározását kölcsönvéve – populáris historizmus térnyerésének. Oliver Sales, Dick Sikkes és Anthony Gall a kortárs gyakorlat felől igyekezett rávilágítani, hogy a joggal kárhoztatható építészeti hungarikum, a sápítozó önsajnálat indokolatlan. Szerintük mind a magyar építőipar egyedi részleteket is kivitelezni képes szakmai tudása, mind a hazai pályázati rendszer elég szabadságot biztosít az építészeti gondolat szárnyalásához. Egyvalamit azonban mind kiemeltek, és ez mindenképp megfontolásra méltó: a hazai építészeti hierarchia, a Mester-kultusz visszahúzó erejét. A nyitottság az egyetlen üdvözítő út, hiteles kortárs építészet csak ideológiák és generációk termékeny kölcsönhatásából tud megszületni.
Földrészek és kultúrák mátrixa egyértelmű tanulságot nyújtott: a számtalan inger és kontextus-lehetőség közepette egyetlen kapaszkodó lehetséges: az erős és következetes gondolatiság, egyfajta koncepció-alapú építészet, amely visszanyúl az építészet organikus eredetéig, és harsány gesztusok nélkül épít használható tereket a globális városi kultúra számára.