A nemzetközi mezőny

Szöveg: Szegő György
Fotók: Szegő Hanna

Előző, 2016/3-as számunkban már bemutattuk a frissen nyílt Velencei Biennálé magyar kiállítását. Amint ott is írtam, a nemzeti pavilonok általában nem, vagy csak áttételesen követik a központi jelszót, ami ezúttal Aravena Prizker-díjas chilei építész főkurátor megfogalmazásában újra morális indíttatású: „Jelentés a frontról”. A kiáltványszerű felhívás ritkán teszi lehetővé egy-egy résztvevő ország építészetének bemutatását, így a kurátori főtéma rendre a központi pavilon és az Arsenale műsorára kerül. A pavilonokban kiállítók nagy része számára pusztába kiáltott szó marad.

Az idei Arany Oroszlán díjat a spanyol pavilon nyerte, Carnicero & Carlos Quintos kurátorok kiállításával, a „feltörekvőnek” nevezett, 45 alatti évjáratok teljesítményének a meglévő régi vagy új építészeti értékek fenntartására fókuszáló munkáival. Igen, építészettel közvetített országimázzsal. Vannak országok, melyek globális problémára, pl. a képzetlen munkaerő felhasználására mutatnak példát. Ilyen a szintén fődíjat kapott paraguayi kiállításon Solano Benitez anyaga, aki megfelelő, hordozható sablonnal segítené a helyi anyaghasználatot, a téglaépítést. Az ötlet eszembe juttatta a Szövényi féle szövetszerkezetes építést, melynek innovatív technológiáját Janesch Péter éppen itt, Velencében elevenítette fel 2004-ben (lásd MÉ 2004/5). A központi Pavilon halljába éppen egy gipsz-konstrukció került: Aravena a korábbi sok ezer m2-nyi bontott gipszkarton installációt téglákra szabdalva újrahasznosította és egy impozáns fogadófalat épített belőle.
Az ipari-természeti katasztrófák rombolása utáni újjáépítésről szól a különdíjas japán kiállítás, de különdíjas a peruiak amazonasi indiánok számára épített iskolaépítési programja is. Nemrég egy delfti szociológiai konferencián az arrogáns nyugati üzleti terjeszkedés okozta megannyi társadalmi probléma közül elemezték ezt a témát is. Egy dokumentumfilmből kiderült, hogy az ilyen helyzetekbe kényszerült őslakosok, köszönik szépen, nem kérik a civilizált világ által üdvözítőnek tartott pozitivista tudás iskoláit. Eredeti, természet közeli életmódot kívánnak, nem az erdőirtással együtt érkező tanodákat.
Szomorú szcénáról mond erkölcsi ítéletet Kanada pavilonja. Egy harmadik világbeli aranybánya (kanadai cég üzemelteti – vesd össze az ausztrálok által elfoglalt Verespatakkal) környezeti katasztrófát, tájrombolást sejtető homokzsák-barikádja elzárja az épületbe való bejutást. A zsákokba a meddő földjét töltötték. Ez igazi „jelentés a frontról” – miközben a magyar pavilon közelében tavaly épült új ausztráliai kiállítóházban medence szolgálja a látogatók felüdülését – feltehetően többek között az aranybányák profitjából befolyt adókból.
A dán pavilonban a látványos makett terepasztalon látható, nagyszámú környezettudatos épület modellje valóságos kapcsolatban áll a világot szorongató ökológiai kérdések építészeti kezelésével. Eddig is tudtuk, a dán építészek szakmaképe túlnő az esztétikai / technikai tevékenység szűk keresztmetszetén. Dél-Korea pavilonjában a frontjelentés a nagyvárosi harc terepén jelenik meg. Szöulban a leglátványosabb az urbanistákra kétfelől nehezedő nyomás. Az egyik az ingatlanpiacé, a másik a lakósságé. A városlakók itt viselik el a világ legzsúfoltabb egy főre jutó lakóélettér mutatóit. Szöulban a világ egyik legintenzívebben fejlődő gazdasága felnyomta az építési telkek árait, és a lakókkal éppen ellenkezően, a földterület és a légtér kizsigerelésére tör. A civilek 50%-os, az üzleti élet 200%-os beépítést céloznak. A város urbanisztikai kísérlete civil mozgalomból indul ki: a lakosság illegálisan beépíti a házak erkélyeit, külső lépcsőit, és él a tetőkön adódó térhasználat „szabálytalan” lehetőségeivel is. A szöuli hatóságok ehhez tesznek hozzá olyan megkötéseket, mint a régi magastetők dőlésszögeit idéző szabályozás, ami tekintettel van az utca és a szemben lévő házak benapozására. A csatát most a néző nyerni meg: a koreai kiállításon ezt a valós problémát 3D-nyomtatással készült modellek teszik élményszerűen átélhetővé.
Ezzel ellentétes, pozitív folyamatot láttat a francia pavilon kis gesztusokat felmutató kurátori koncepciója. Ők az ország különböző földrajzi adottságú, más-más helyi építőanyagot kínáló területein kialakult építészeti tradícióiból, ősi mesterségeiből indulnak ki. A cím: Új gazdagság. A régi építő know-how megújulásának mérnöki és civil szemet egyszerre gyönyörködtető eredményeivel együtt jelenik meg a zsindely, a szalmabála építés, a terméskőhasználat és a mai energiatakarékos követelményeknek megfelelő hi-tech gondolkodásmód. Huszonkét eltérő szellemű, magas technikai és szakmai tudást tükröző példát mutatnak be fotóban, rajzban, modellben és életnagyságú, tapintható, gazdag részletekkel.
A német pavilont az idén alaposan átalakították. Az antik minta nyomán épített, nemzetiszocialista klasszicista monolit architektúrába – rengeteg beton és kő kibontásával – jókora kapukat nyitottak. A pavilon ezáltal tengerre néző, nyitott kerti villává vált: a német befogadó menekültpolitika üzenetévé. Belül 150 alternatív (építő)projekt bemutatásával a 20-30 éve érkezett vendégmunkásokból a német gazdaság hasznos tagjává vált emberek mikrokörnyezetét pásztázzák. Pl. egy olasz – pékként érkező – család fia ma egy színházi jelmezkészítő műhely feje. Egy Offenbachban büfét nyitó – később azt hálózattá kiépítő – török ember világa is egyénítetten jelenik meg itt. Az „eseteket” riportokkal, sok fotóval prezentálják. A megvalósítható beilleszkedés tárlatának címe: Barátok otthona. Az Újépítés című óriás-makett ad ízelítőt Hamburg és München ipari zónáiban a következő évtizedben építendő, összesen 12 millió bevándorlót befogadó 4 millió lakásról. Bevándorló-közmunka hozzáadásával szeretnék 150 euro /m²-re leszorítani a költségeket. Szép álomterv.
A központi pavilon főkurátori koncepciójának egyik megdöbbentő adatát idézem a németek „bunkerbontó” példája mellé: „Kínában 2011–2013 között több cementet használtak fel, mint az USA-ban az egész 20. században”. Ez a terem agyagépítészetet prezentál, „STOP ASTMA” táblákkal – a betonnal ellentétben a vályogház ugyanis lélegzik. Ma hárommilliárd ember él vályogházban és még kétmilliárdnak volna mód „vas nélkül”, ipari szennyezés nélkül otthonokat építeni. Újabb ellentét a technika bűvölete diktálta svájci kiállítás. 3D nyomtatóval készült elemekből fabrikáltak lakóbarlangot. Egész iparágak rettegnek a 3D nyomtatás autó- és szerszámgépipari – talán építőipari – területeket elárasztó mindenható megjelenésétől. Christian Kerez amorf háza? felhője? hegye? talán új esztétikát is jelez. És hogy magukat az építőipari munkásokat is eléri (majd) az automatizálás, arra a lengyelek pavilonjában egy épületállvány-installációhoz vetített építőmunkások videója figyelmeztet. A velünk szomszédos izraeli pavilon ugyancsak futurisztikus látomás. A kiállítás címe: LifeObject. A nagy formátumú kortárs szobor-installáció bejárható: a biológiai struktúrákat, csontszerkezeteket, geológiai képződményeket idéző formák a régi Wunderkammerekhez hasonló, lehetséges architektúra-vízió. A spekulatív építészeti szcéna kurátorai részint építészek, részben természettudósok – egyikük Nobel-díjas. Ez a prezentáció a saját utat járó ország tudástőkéjének sikeres vizualizációja, lélegző-élő, növényi hatású, de mesterséges anyagból nőtt architektúra.
Mint minden biennálén, most is akadnak blöffnek tűnő, üres gegek is. Egy belga design-alkotópáros gondolára szerelt, felfújható óriás menekültet utaztat a lagúnákon. Már behajózták ezzel a projekttel Uppsalát és Amszterdamot, innen Melbourne-be és Rotterdamba viszik. A hivatalos belga pavilon is furcsa, Aravena morális töltésű programja fennakadt a belga pavilon szűrőjén. Marketingjük erejéhez egyáltalán nem kapcsolódott értékelhető tartalom.
A magyar pavilon közelében az USA kiállítása felemás hatású. Detroit példáján keresztül vetik fel a valós urbanisztikai témát, az elnéptelenedő, elszegényedő város túlélésének lehetőségét. De úgy tűnik, az amerikai habitus akkor hiszi el, hogy lakóhelyéül választott településnek van jövője, ha a város ezt bombasztikus külsőségekkel kommunikálja. Az autó- és nehézipar nélkül maradt egykori „városlegenda” megmentését az amerikaiak látványépítészettel képzelik el, legalábbis itt a Biennálén. És az idén elnökválasztás is van.
Maga Velence városa most is széles kulturális kínálatot mellékel a nemzetközi mustrához. A varázslatos Palazzo Fortunyban Jean Clair kurátor Atelier Cadorin tárlatát, a Peggy Guggenheim Alapítvány Imagine – a barbár itáliai művészet 1960-69” c. mustrájával az olasz kánont átíró Luca Massimo kurátori koncepcióját, a Palazzo Ducale pedig a Velence, a zsidók és Európa 1516–2016 történelmi panorámáját kínálja annak, aki győzi. És még ott van a kapcsolódó mustrák és események özöne. Ezek közül meg kell említenem a három és fél évig körülzárt, elpusztított Szarajevó újjáépítését bemutató demót. De a mi térségünk számára nem kevésbé érdekes az önálló Katalónia kiállítása sem. Itt kell rákérdezni: nem volna itt az ideje belefogni a 2018-as velencei építészeti biennále Erdély-pavilonjának szervezésébe?
A városban látható kapcsolódó kiállítások között a legkeresettebb a március végén elhunyt Zaha Hadidé (lásd MÉ 2016/2). A korábban cégtársával Patrik Schumacherrel együtt eltervezett elegáns prezentációból emlék-tárlat lett. A korai, szinte építészeti vázlatokként ható geometrikus festmények egy címek nélküli makett-erdőt vesznek körül. A 60-as, 70-es évek vízionárius tervei és a nagyrészt megvalósított – s ettől talán még álomszerűbb – épületek makettjei közti összefüggés a nem szakember nézők számára is nyilvánvaló. Ráadásul a helyszín, a velencei Irodalmi Intézetként működő Palazzo Franchetti merev márvány-architektúrája ellenpontként fokozza a Hadid-féle épülettárgyak mozgási energiáit. A sok excentrikus ruha-, bútor-, cipő- és/vagy motorcsónakterv, az áramvonalas középületek mögé vetítve ott látjuk az alkotót, aki Bagdadból a bejrúti Amerikai Egyetemre ment tanulni, azután Londonba, ahol 1979-ben alapította első építészirodáját. És aki az egyenrangú női kreativitás harcát mind viseletben, mind habitusában, mind lehengerlő architektúrájában sikerre vitte. Fiókirodái szerte a világban több száz fős teameknek adnak álomszerű munkát. Hozzánk közel, a bécsi Praterben két éve készült el a Wirtschaftsuniversität tanulmányi központja (lásd MÉ 2014/5). hogy hogyan valósította meg az álmát, azt elmeséli a kiállításon vetített három filmben. Többek között az apácáknál töltött gimnáziumi évekről elbeszélt emlékekben, ahol először kellett szembesülnie a kirekesztettségből előtörő energia roppant erejével.
Az idén is aktuális már bő évtizede újra és újra felmerülő kritika, a Biennálék szervezői nem tudják eldönteni, hogy a turisták, a szakmák, a befektetők vagy a műgyűjtők a célközönségük? Az idén is jó szándékú a főkurátor koncepciója, ami azonban fragmentumokra esik szét. Viszont a város varázslatos identitása szilárd, kulturális kínálata izgalmasan vonzó.