Szöveg: Bálint Imre DLA

A második világháború utáni építészgeneráció egyik meghatározó személyétől búcsúzunk. Az egyetemi tanulmányok után az Ipartervben fiatal építészként szembesült országunk újjáépítésével kapcsolatos számos problémával, mind szakmai, mind társadalmi szinten. János egyik legfontosabb tulajdonsága a gondolkodásmódjában rejlett. Ha házat kellett tervezni, a környezet jelentette az egyik kiindulópontot számára, de erről a szintről indulva eljutott a használhatóság legkisebb, belső részleteiig. Az iparosított építés a hatvanas évektől kezdett kiteljesedni, ezen belül azonban gondolkodása a beépített bútorokig, a mobil bútorokig is eljutott. Ez azért volt nagyon fontos, mert így lehetett elfogadhatóvá tenni az „előregyártott környezetet”.
Körültekintő készsége határainkon túlmutatva lehetővé tette számára, hogy mind az UIA-ban, mind az ENSZ illetékes szervezeti egységében képviselje a szakmát úgy, hogy hazánk nemzetközi jelenlétét erősítse. Karakterét, emberségét, munkabírását jellemzi, hogy fiatalon a MÉSZ különböző funkcióit a rá jellemző mentalitással látta el, és 1973-tól 9 éven át a MÉSZ elnöke volt, majd erőteljesen közreműködött a Magyar Építész Kamara megalapításában. Mindig nyitott volt az új eszmék befogadására, főként akkor, ha annak építészeti, társadalmi értékét, hasznát látta. Tervezőként, vezetőként kereste az optimális megoldásokat, mindig az erre alkalmas emberek kiválasztásával és véleményük figyelembevételével. Bátran állíthatom, hogy szaktudása, embersége, szervezőkészsége, kialakított kapcsolatrendszere sokban járult hozzá szakmánk társadalmi elismertetésének kezdetéhez.
Kedves János!
Szakmánk és a magam nevében köszönöm mindazt, amit lényedből fakadóan, a magad természetességével tettél értünk, országunkért! Mindent megteszünk ennek folytatásáért, nem feledve személyedet!
Nyugodj békében!