Nemzetközi Építészkongresszus, 2019. május 8.

Szöveg: Zöldi Anna

„Keletiek nyugaton, nyugatiak keleten” mottóval zajlott az idei Nemzetközi Építészkongresszus, címében is definiálva a tényt, hogy dacára a globalizálódó építészeti praxisoknak, a hagyományos ideák szintjén még létezik a fenti két kategória: markánsan más képzeteket társítunk a nyugat és kelet fogalmához. Hogy mennyire jogosan – ezt szándékozott felderíteni az idei tematika.
Elöljáróban azt azért érdemes eszünkbe idézni, hogy egy gömb felületén – ami ugye a mi glóbuszunk lenne – meglehetősen önkényes dolog égtájak alapján stabilan rögzített kategóriákban gondolkozni. Nyugat és Kelet – mint kulturális fogalom – csakis egy kiváltságos centrumhoz képest létezhet, amely hagyományosan persze Európa. A globalizáció azonban kissé leegyszerűsítve annak megkésett tudomásul vételét jelenti, hogy a Föld valóban gömbölyű, a fókusz pedig tetszése szerint – illetve a kőkemény gazdasági folyamatoknak engedelmeskedve – vándorol. De minimum sokasodik. (Ebből a perspektívából rögtön egész más fényben tűnik fel a laposföld-hívők makacs meggyőződése – a centrum-periféria kérdését nagyban leegyszerűsíti). Ha azonban a szélsőségektől eltekintünk, és pusztán a realitás görbült talaján maradunk, el kell ismernünk, hogy Kelet és Nyugat a 21. századra jócskán elbóklászott. A fenti eszmefuttatás korántsem öncélú bevezető: a konferencia előadásai azt igazolták, hogy a mottóban sejtetett törésvonal már nem egy hosszúsági kör mentén keresendő. A határ nem Kelet és Nyugat között húzódik, fizikailag és mentálisan is magasabb szférába emelkedett, és nagyon egyszerűen fogalmazva a Kicsi és Nagy közti különbségben ölt testet. A 21. század összes társadalmi, környezeti, gazdasági és filozófiai problémája – ami persze mind tükröződik az építészetben – valamilyen módon a Kicsi és a Nagy ellentéteként manifesztálódik. Nem a sztárépítészet és a szerény, társadalmi célokat szolgáló építés különbségéről van pusztán szó, de ennek alaposabb átgondolása meghaladja e cikk kereteit. Első közelítésben azt mondhatnánk – és a látottak is ezt látszottak igazolni – hogy létezik egy reprezentatív szándékú és egy önmaga törvényszerűségeit reprezentáló építészet, a választóvonalat pedig nem kizárólag a volumen, vagy a formai eszköztár, sokkal inkább az építészeti gesztusok léptéke határozza meg.