Theatermuseum, Bécs
2015. október 22 – 2016 március 28.

Szöveg: Szegő György
Fotók: Theatermuseum Wien

A bécsi Hofoper, 1882 © Theatermuseum

A „Kultúra projekt 2012–17” bécsi állomása egyike egy hat intézményt összefogó európai uniós vállalkozásnak. Színházi múzeumi kiállítóhelyei: London (Albertina), München, Koppenhága, Ljubljana, Varsó és Bécs. 9 fejezetben, 250 példán át mutatják be az antik görög színházépítészettől a jelenkori színházformákig terjedő – építészeti, szcenikai, tűzrendészeti, kulturális, szociológiai, stb. – témákat. Kronologikus felsorolás helyett, érdekes, akár vitát ösztönző szemszögekből is. Már a vezérfonal is figyelemre méltó: a történelem nem csak az egymásra hajazó háborúk, de a kultúra-kibocsátás tartalmának, formáinak jóval sokszínűbb históriája is.
Az első főtéma: a Mediterrán impulzus, amelyben az epidauroszi színház utóéletét követik végig, a vicenzai Teatro Olimpico (1585), a berlini Thiringspielstätte (1934), a chichesteri Festivaltheatre (1962) architektúrája, valamint 20. századi jelmeztervek segítségével. A Vallás hatalma cím mögött vázolják az egyházi színjátszás formáinak átváltozásait a brüsszeli Ommer-menet lovas kocsikra rakott színpadaitól (1615), a szlovéniai Škofja Loka (1715) vagy az alpesi Oberammergau (1871) egész falut megmozgató passiójátékáig. A Társadalom és színház című rész színes építészettörténet. Kiemelném a kevéssé ismert spanyol Almagro Corral de Comedias többszintes páhollyal övezett, négyszögű, szabadtéri udvar-színházának (1628) vagy a müncheni Kammerspiel-t tervező Max Littman (1900) színházának példáit. A Színpadtechnika és esztétikum c. fejezet a két fogalom egymásra hatását olyan ma is működő famechanikás operaházakkal illusztrálja mint a svéd Drottningholm vagy a cseh České Krumlov barokk színházai. Korai forgószínpadok, majd a világítástechnika, a gyertya, az olajmécs, a gázláng, a villamosítás gyors fejlődése, mint a folyamatos megújulás példái – tervek, makettek, videók – következnek.
Itt érkezik el a látogató a „bécsi helyszínre”: a Ringtheater égésének 1881-es, több mint 400 áldozatot követelő, hírhedté vált pusztulásához. Részletesen felidézik a gázrobbanás tragédiát és sajtóját, melynek nyomán világszerte elrendelték a színházépítés szabályainak máig érvényes szigorítását. Talán a szójáték diktálta a Felizzik a nemzeti lélek c. színpadi műnek a Nemzeti Színházak kiállítás-fejezet élére kerülését. A 18. század végén, a szlovén Anton Tomaž Linhart által német nyelven írt darabot a nemzeti kultúrák ébredéseként exponálja a tárlat. Egy másik, a fenti színházi intézetek delegálta példa az orosz klasszicizmus építészetét idéző varsói Teatr Wielki épülete, a 19. század elejéről.
A tárlat koncepciója a kultúrák szabad áramlásának a Helsinki egyezményben (1975) megszövegezett elvek mentén fogant. Sok víz lefolyt azóta a bécsi/budapesti Dunán – de pl. a Wistulán is – már 1981-ben. Éppen akkor nem különösebben hallatta hangját a világ… A színház – és azon belül a misztériumjátékoktól, a mutatványos- és vándorszínészeten át az utazó operatársulatokig – ezen a kiállításon, mint a kultúrák közötti kommunikáció par exellence példájaként tárul elénk. Amelynek egyik eredménye a demokrácia terjedése. Az elegáns látványtárlat egyik hadi-térképen bemutatják a commedia dell’arte határokon áthatoló útját. És egy másik hasonlón a demokráciákat a mai Európában. Nem sokkal a bécsi helyhatósági választások előtt, a megfelelés kényszerétől vezetett kurátorok ez utóbbi térképen azt közvetítették a Lobkovicz-palota múzeumi terébe látogató bécsi színház-szeretőknek és a diákoknak: a Lajtán túlra a határzár miatt nem jut el a “színházak demokrácia-üzenete”…
Zárótémaként a vándorló színházak története kerül sorra Határok legyőzése – aktualizáló címmel. A Carsten Jung projektmenedzser által mellékelt térkép szerint az egyik észak felé vezető, ún. „Adria-út” Magyarországon vezetett át – konkrét magyar állomásokra nem tér ki a tárlat. Az egész összefoglaló a határok átjárhatóságát védelmező, politizáló felhangot kapott – amibe éppen nem fér be a magyar színháztörténet. A (nyilván már korábban) választott épületpéldák: Hans Poelzig berlini Nagy Színháza (1919) és Walter Gropius Totális Színháza (1928). Ezek azonban éppen azt jelzik, hogy a nemzeti színházak, az európai és a globális színházi kultúrák párhuzamosan létező, autentikus formák.