150 éves a bécsi Iparművészeti Egyetem
MAK, Bécs, 2017. december 15. – 2018. április 15.

Szöveg: Szegő György
Fotók: MAK

Az iparművészeti egyetem és a MAK – szomszédintézmények – kooperációjának fókuszában egyrészt a múlt, másrészt a jövő áll. Ez jelenik meg a jubileumi kiállítás címében is: a változás permanens, onnantól kezdve, hogy az 1867-ben alapított múzeumban kapott helyet a Kunstgewerberschule, vagyis az iparművészeti iskola, a mai „Angewandte” egyetem elődje. Utóbbi a kurátorok szerint eleve azzal a céllal alakult meg, hogy az akkori osztrák művészi kézművesség a nemzetközi térben is versenyképes legyen. Az interpretáció kissé meglepő, mert az elsősorban bécsi – udvari igényeket szolgáló – alkalmazott művészetek már az alapításkor világszínvonalat képviselték. A barokk, a rokokó, a klasszicista és biedermeier művész-mesterek már a 17-18. század folyamán, a képző- és iparművészeteknek a 19. században felgyorsuló kettéválása előtt is imponáló teljesítményt nyújtottak. És a java a 19. század ipari forradalmához is képes volt alkalmazkodni.
A „fejlődés” kiterjesztése az esztétikára meglepő, hiszen a mai művészettörténet már nem úgy tartja, hogy az ókor nagyjait bármelyik kornak meg kellene haladni. Mégis, a címadás rejtett pozitivizmusa jobban megfelel a fogyasztói társadalom megújulás-mániájának.
A tárlat maga két részből áll, az első címe: Az Angewandte 1867–2017: A-tól Z-ig. A kurátorok, Patrick Werkner és Elisabeth Schmuttermeier a lehetetlenre vállalkoznak, közel 400 alkotót emelnek ki az egykori sok ezernyi hallgatóból és tanárból, persze az osztrák műfaji rangsornak megfelelően – az építészet, a képző- és iparművészet-történet „sztárjait” Gustav Klimttől Oskar Kokoschkáig és Maria Lassingig, Josef Franktól Margarete Schütte-Lihotzkyig és Hans Holleinig –, akiket egy-egy tematikus egység fókuszába állítanak.
A két kurátor (a MAK fém-kollekciójának és a Wiener Werkstätte archívumának, illetve az egyetem professzora és saját archívumuk igazgatója) jó rálátással bír a roppant anyagra; az egész földszintet betöltő válogatás egyszerre átfogó és markáns súlypontokkal megragadó. Kb. 300 tárgy a múlt század 30-as éveinek közepéig terjedő (kora)modern professzori és hallgatói anyag. Ezt azért hangsúlyozom, mert Ausztriában a modern kifejezés máig a 19-20. század fordulóján kialakult szó-etimológiának felel meg, míg nálunk – a mi modernünk pozitivista szemüvegén át – nem tartozik bele a szecesszió. Ez bölcs kiterjesztés, valamiféle új egyensúly jele. Mert jó 30 éve, amikor Peter Noever az Iparművészeti Múzeum elnevezést (és ars poeticát) kiterjesztette Iparművészeti és Kortársművészeti Múzeummá, a hangsúly a jelenkor felé tolódott el és a hely népszerűsége átütő lett. Mégsem mellőzik a századelőt. Az errefelé történő újranyitás megfelel a bécsi gyűjtemények keresztmetszetének, de remélem, a fejlődésfogalom kritikájának is.
Az emeletre helyezett második egység a Die Angewandte 150+30 cím alatt a Noeverkorszak utóbbi 30 évét még egyszer ennyivel megtoldja a jövő felé. A kurátorok: Peter Weibel (a bécsi iparművészeti professzor emeritusa, a karlsruhei ZKM Művészeti- és Média Centrum elnöke, akit kiállításrendezőként Magyarországon is ismerünk) és Gerald Bast (a bécsi iparművészeti egyetem rektora) a tárlattal és téziseikkel olyan jövőt vázolnak fel, amely az oktatás, a közösség, a művészet szinergiáját vizionálja. Azaz ennek a kiállításegységnek a centrumában az aktuális, jövőbe néző kutatások és ezek felé orientálódó oktatómunka áll. Ennek tükrében törekedtek interaktív élmény létrehozására. A tárlatban a jövő félhomályába varázserővel úsznak be az applikációkkal generált témák: a „jövő romjainak és varázsrengetegének” keresése a cél. A história és a jelen szintézise kurátori érdem. A vizionárius kiállítás-designt a BWM Architects ill. részben Johann Moser és Sanja Utech jegyzik, a tárlat egyszerre Wunderkammer és ábécérendbe szedett enciklopédia.
Gerald Bast rektor-kurátor rövid videók segítségével meghívja a nézőket, hogy pillantsanak bele a mai oktató tevékenységbe – persze nagy szerep jut a webállomásoknak, hangtermináloknak is: az Angewandte élő mustra. De a fogyasztói társadalom diktálta fejlődés-hajsza igazsága számomra változatlanul kérdés marad.
Magyar szemmel-fejjel hiányzik a 150 év kiemelkedő magyar figuráinak helyén kezelése – például Medgyaszay Istváné, aki Otto Wagner tanítványa volt itt. Viszont újra megfontolandó az osztrákoknál természetes praxis: a bécsi nagyberuházásokat tervező nemzetközi sztárok minimum az építés végéig sorra vendégprofesszorok az Angewandtén. Csak kettőt említek: Zaha Hadidot és Greg Lynnt. Az ő bevonásuk az oktató- és építőmunkába mind a tanárok és a hallgatók, mind a város számára nyereség volt.