58. Képzőművészeti Biennále
Velence, 2019. május 11. – november 24.

Szöveg: Szegő György
Fotók: Szegő Hanna

Velence pusztul. Süllyed, évente többször víz alá kerülnek utcái. A turizmus nőttének arányában a Canale Grande hajóforgalma és hullámverése olyan mértékű, hogy a cölöpökre épült paloták épségét is veszélyezteti. A sétáló főutcák is túlzsúfoltak. A város vezetése próbálja kiszorítani a tömegturizmust, legújabban szóba került, hogy a városon kívül megszállóktól belépti díjat szedjenek. 1000 év művészete tette Velencét kreatív várossá, ez a turistaipar forrása – a Biennálé csak ráadás.
Az 58. Nemzetközi Képzőművészeti Biennálé nyitásának idején megjelent egy utcai képárus, akit a média az „ismeretlen identitású” Banksynak vélt. Banksy a kortárs művészet fősodra által magasra értékelt street art művek „szerzőjeként” nehezményezte, hogy sikerei ellenére még nem hívták meg kiállítónak. Videó készült arról, ahogyan arcát eltakarva „valaki” kilenc táblára festett Velence olajban című sorozata mellett ül, majd a biztonságiak – képárusító engedély híján – kitessékelnek a San Marco tér közeléből. Az emléktárgyak modorában festett képek együtt egy hatalmas luxus óceánjárót ábrázolnak, amint az kiszorítja a lagúnából a gondolákat. Majd az egyik házfalra segítségért könyörgő gyerek festett képe jelent meg – ezúttal Banksy modorában. A luxus és az elesettek képei együtt Velencében. A biennálé idei központi szlogenje – „Élj át érdekes időket!” – eredetileg ősi kínai átok volt…
A tömegturizmus velejárója a szolgáltatások árainak felívelése és a minőség hanyatlása. A gasztronómiájára büszke Itália itt nem áll a helyzet magaslatán, bár az éttermek jórészében ázsiaiak a séfek és a pincérek is. Mégis, Velence vonzereje örök – mert idejönni időutazás: a mobilizáció előtti Európa városainak békebeli idilljét, a turisták kisebbségének pedig páratlan művészettörténeti élményt jelent.
Az idei főkurátor, Ralph Rugoff sem várta el szlogenje komolyan vételét, azokra korábban sem feltétlenül reflektáltak a kiállító országok nemzeti biztosai. Az átok működik: mindenki tudja, hogy az atomizálódott képzőművészeti szcéna műfajai/alkotásai nem összemérhetők, mégis a Biennálé fődíját, az Arany Oroszlánt ismeretlen szempontok és érdekek mentén rendre odaítélik.
A résztvevők sokáig inkább az országimázs megjelenítésének szentelték pavilonjukat. Ezt a mai pc közbeszéd nacionalizmusnak ítélné. Az utolsó renitensek egyike éppen Izrael volt, ahol a tavalyi – építészeti – biennálén világsztár építészektől az 1967-es háborúban elfoglalt Kelet-Jeruzsálem Óvárosának (újjá)építésére készült terveik makettjeit állították ki (a bátor kurátor Oren Safir volt). 1993-ban pedig egy művészetnek hátat fordító alkotó pedig egy paradicsom-termesztő technológia bemutatásával az izraeli mezőgazdasági csodát prezentálta. Az idei izraeli kiállítás felhagyott ezzel a hagyománnyal – sőt a siker reményével is. Kórházi miliőt építettek kiállítássá (Field Hospital, kurátor: Avi Lubin), ahová bürokratikus úton lehet bejutni. Életszerű. Végül ki-ki egy fülkében akkorát ordíthat, amennyire fáj neki a társadalmi párbeszéd hiánya vagy amennyire az élmény a várakozási időhöz képest csalódás.
Szemben, a magyar pavilonban Waliczky Tamás újmédia-művész Képzelt kamerák című, rendkívül elegáns tárlata látható. 23 fotorealista virtuális vízió (a lightboxokon megjelenő fekete-fehér képeket finom archaizáló színeltolással módosítva) a fotótörténet fel nem talált, vagy csak meg nem valósított kameráiról (kurátor: Szegedy-Maszák Zsuzsanna). A képcímek egyszerre informatívak és ironikusak. Ha a nem fotótörténész néző nem is érti a képsort képsort, látja, hogy szép. Magyar országimázst még sem érzékelek, már azért sem, mert az 1989-es linzi Ars Electronica díját elnyerő Waliczky évtizedek óta nem itthon él és alkot.
A magyar kiállítás másik oldalán, Itália központi pavilonjában főkurátori válogatás várja a közönséget, egy Italo Calvino novellára hivatkozó labirintusban. Megnehezítve a befogadásra kínált szándékot: Afrika és Ázsia művészetének felfedezését. A régi foyer lezárása fokozza az útvesztő-szerű nézővezetést. Itt a vietnami Dahn Vo szcenikai ihletésű virtuális szobra üzemel. Látványtervezőként megfejtetem az élményt: az egy (vagy több) vetítőgépről odalőtt sárkányfigurák 3D plasztikává válnak, mert egy ventilátor forgásában láthatatlan lapátjai fogják fel a képet. Mögötte egy üvegpavilonban exkavátor-robot – Peng Jü mobil installációja – lapátolja a lejtős padozaton újból és újból szétterülő hatalmas vértócsát. Beljebb Shilpa Gupta műve az egyik labirintus-zsákutcában könnyen megtalálható, mert a mobilszobor – egy dübörgő, faldöngető kapurácsozat – az előző robothoz hasonlóan sziszifuszi munkát végez. Szeretne kaput nyitni a falon, amelyet azután rácsként elzárhat.
Itália és Magyarország kiállítási épülete előtt – a valaha közös kertbe évtizedekkel ezelőtt beépített, immár a kulcspozíciót átvevő – kis pavilon a finneké. Itt betekinthetünk a bevándorlólét hétköznapjaiba. Látni a szomorú valóságot, ami az Európát szétfeszítő politikai süketek párbeszéde mögött, a hírekből hiányzik. Például egy videón ablaka előtt hagyományosan öltözött afrikai nő ül, és elmereng a finn hómező látványán. Ritkán veszünk észre valamit, ami feldolgozhatatlan, inkább hárítjuk. A szociális/érzékeny újmédia-művészet talán segít felfedezni a beszédes csendet, amit rendre elnyom a politikai szembenállás zaja.
Az orosz pavilon idén is megrendítő hatású összművészeti mustrát kínál. Most egyenesen a pokol tornácáról kapunk tudósítást. A cím: A tékozló fiú hazatérése, bibliai ihletésű történetre utal. Alekszandr Szukorov filmrendező időtlen jelenetté gyúrja Bosch vízióját, vagy a Vezúv ókori kitörését, netán Fukusima apokalipszisét. Aki belép a videoinstallációba, átélheti a gyerekkorból jól ismert „bemegyek a filmbe” élményt, vagy Umberto Eco nyitott mű-fogalmát. A félhomályban bolyongva látható a világvége működése, tűzeső, háború, özönvíz áradása. Közben a „két lábbal állni a földön” biztonságát egy roppant méretű mobil tükör mozgása és óriásplasztikák fenyegetően ránk hajló árnyéka töri össze. Egy – a látványtervezők és videóvarázslók által jól eldugott – zugban a próféta/messiás és hívei megmenekülni látszanak.
Japán kiállításán óriáskivetítőkön alig mozgó képek vesznek körül egy középen padoknak álcázott fújtatót (Meru hegyét), amelyen mocorogva a néző szólaltatja meg a képekhez rendelt óriás-klarinétokat. A világ keletkezésének/végének keleti ősmítoszait olvasva, a szférák zenéjét hallva megsejtünk valamit a kozmikus és az emberi lépték drámai különbözőségéről.
A közelben Venezuela pavilonja az idén ki sem nyitott… Ezzel szemben a francia és az angol pavilonok előtt egész nap kígyózó sor állt, kettesével engedték be a legkíváncsiabbakat. Arcátlan, a látogatók szűkre szabott velencei időzését semmibe vevő koncepciójuk többekben hamis tömegpszichózist generál, ha ilyen sokan állnak sorba, akkor a valami „páratlanul értékesről” nem szabad lemaradni.
Az Arsenaléban az olasz és a kínai nemzeti pavilonok is labirintusok, de erős, jól befogadó mű-válogatással. Az egész biennálé metaforikus útvesztőjében rengeteg a nehezen értelmezhető, akár ki is hagyható ismétlés. Mert Ralph Rugoff, a biennálé idei főnöke a londoni Hayward Gallery vezetőjeként az Italia és az Arsenale pavilonokba elsősorban ugyanazokat az egykori gyarmatokról származó művészeket válogatta be. Talán a kollektív bűntudat motiválta. Mindenesetre az európai művészet kiszorulni tűnik. Brexit?