MNG, 2011. május 6. – október 2.

Szöveg: Szegő György

Tájkép Tivoli mellett, szüretelő jelenettel, 1846

A mi reformkorunk felzárkózó korszak. Nyugaton ez „a világ felmérésének” ideje, ugrás a modernizációba. Tájat festeni, ott: a természetet és a bennszülötteket leigázó gyarmatosítás szemet-lelket elkápráztató gyönyörűsége. Itt, a Habsburg birodalomban, 1810-50 között ez csak gazdasági háttér nélküli friss műfaj. Markó Károly életműve – kora szinte avantgárd kísérleti gesztusával – inkább a műtörténet elvont forradalmi képlete, ami a klasszicizmusból a romantika felé vezet. Romantikus a kezdet is: a szülők szándéka ellenére a megbecsült mérnök-lét cseréje a kétes művész pályájára. És mesés a folytatás: korai képe regényes fordulattal Windischgrätz hercegnő bécsi szalonjában jutalom lett a tombolán. S a festő egyszerre ismert lett. Támogatói között lesz II. Lipót toszkán herceg (Itália akkortájt a festők Mekkája), a Geymüller bécsi bankár-család vagy egy mexikói miniszter is, aki még a Habsburg Miksa rövid életű császársága előtt, képeket rendelt tőle – ezek az MNG tárlatára először jöttek vissza Európába.
Ekkor a történelmi festészetnek már rangja van: a romantika és a historizmus reaktiválta az európai múlt klasszikus és ókeresztény elemeit. De a tájkép, ha éppen nem idilli árkádiai tájat ábrázolt, inkább dokumentarista műipar, mint magas művészet. Miután Markó 1819-ben megismerkedett Joseph Rebell Nápoly környékén festett olajképének déli tónusaival, a történeti és a tájkép lehetséges áthatásait kutatta. Hozzá a rozsnyói iskolaévek antik irodalom és a Biblia-ismeret tantárgyai adtak indíttatást. (Most a látogató a mellékelt mitológiai és üdvtörténeti idézetekkel pótolhatja hiányait.)
Addig német nyelvterületen nagy divatja volt a hátsó világítással ellátott transzparens dobozoknak, ahol a játékos szcenikai effekt ráirányította a figyelmet a kép dramaturgiai lényegére: egy szent aurájára vagy egy vulkán kitörésére. S egyszerre (Lorrain, Poussin, ill. Rebell nyomán) Markó és társai már főtémaként és nem a színpadias jelenet mögé festettek tájat. Hiszen, immár láttatni tudták a Nap és a Hold fényeinek, atmoszféráinak csodáit. Az itt új festőtechnikáról az egykori bécsi szaklap így írt: „Ha a görögök találták volna fel a tájképfestészetet, úgy kellett volna festeniük, mint Markónak” (Kunstblatt, 1834.). Szereplői immár staffázsfigurák, az építészeti „díszletelemek” típusai pedig az egyre inkább indusztrializált kor metódusa szerint, szinte csereszabatos tájalkatrészként tűnnek fel újra és újra. Markó az idilli összhatást a táj varázsának látomásos, egyéni festői erejével mégis átadta.
A katalógus tanulmányai (K. Beňova, S. Grabner, Dragon Z., Hessky O. és Bellák G.) körüljárják a pálya főbb állomásait, Lőcse-Rozsnyó, Bécs-Kismarton, Róma-Pisa kimutatható hatásait. De a kötet adós marad a flórába rejtett üzenetek kódfejtésével (pl. a Paris ítéleténél a baljóslathoz festett mérgező növények jelentéséről régóta tudunk). A római Ara Pacis nemrég történt felújítása (R. Meier) után az új alagsori múzeum állandó kiállítás-szenzációja a relief-növényornamentika kódját felfejtő tárlat. Magyar úttörő e téren Löw Immánuel, aki a szegedi zsinagógánál a bibliai növények elismert tudósaként adott programot a Baumhorn Lipót és Róth Miksa tervezte díszítéshez. De nyitott kérdés maradt pl. a kismartoni évekből Markó és Michael Mayer, a neves színházi festő kapcsolata is. Pozitív hozadék viszont a Dragon Zoltán megkutatta mexikói-kapcsolat. És persze az érzéki lényeg: a több mint száz képi idill időutazása a nem is olyan távoli „egyszer volt, hol nem volt Zöld-Európába”.