Egyszerű többség, Műcsarnok, 2011. március 26. – április 23.

Kurátor: Csizek Petra, Döme Gábor
Szöveg: Tardos Tibor
Fotók: Műcsarnok

Besorolás alatt: A tegnapért alszom ma, paralel videó és hanginstalláció, 2011

A tavaszi Műcsarnokot műtárgyak helyett művészeti együttműködések (fiatal nem-csak-vizuális művészek csoportjai) foglalták el egy hónapra. Programjaik négy és fél apróbetűs képernyőoldalon át sorakoztak a kiállítás honlapján, a blogspotokról nem is szólva. Hogy ösztönözze a látogatást, a Műcsarnok jegy helyett bérletet árusított (én például háromszor tértem vissza), és este tovább tartott nyitva.

Minthogy a csoportban alkotás óhatatlanul felidézi az elszemélytelenedés, a kívülről kezeltség veszélyét (hiszen alkotás és befogadás ideális közege mégiscsak a legmélyebb személyesség lenne), elterjedt a higgadt, távolságtartó projekt szó, amellyel e csoportok szívesen illetik akcióikat, akár tárgyszerű mű az eredményük, akár nem. Felsorolok hát néhány projektet nemcsak a teljesség, de és főként a mélyükre hatolás igénye nélkül. Ha a kiállítás a MÉ megjelenésekor még nyitva volna, azt mondanám: kedvcsinálónak.
The Corporation: Úrhajó – transzcendens útkeresők társasága. A tematikus csoport egy templom parafrázisaként kezelte a Műcsarnokot. Szakrális-csúfondáros objektjeik, videoinstallációik minden teremben, még az előcsarnokban is felbukkantak: bumfordi perselygyűjtemény, szószékrakéta, kibontott gordiuszi csomó, virtuális szenteltvíztartók, nejlon gyóntatófülke és hasonlók. Az apszis falába ütött, gyönyörű-bonyolult dobócsillag-keresztjük szép árnyékot vetett. Igehirdetéseiken, gyóntatásaikon nem vettem részt.
KIBU – A világjobbító vállalkozás/alapítvány/zöldközpont, a Kitchen Budapest alkotóműhely szerényen barátságos népkonyhájával, újrahasznosított épületasztalos romokból épített pihenőbútoraival, ládás fűszernövény-ültetvényeivel vonzotta impozáns nagytermébe a nagyérdeműt; itt finom ingyenkávé, alkalmi együttfőzés és -evés, meditatív heverészés és az egyik falat elborító autosztereogram fájdalomig bandzsító bámulása jelentett félórákig tartó elfoglaltságot. (A veteményes libikókát kisgyerekes szülők tartották megszállva.) A szomszéd teremben (MML Wikisprint) a látogatók Marshall McLuhan magyar wikipédiás szócikkét szerkeszthették. (Ugyanott pingpong, babzsák.)
LaciésBalázs arra vállalkozott, hogy az apszis két oldalfalán restaurátori aprólékossággal feltárja a festék alatt rejtőző műveket. (Ahogyan Michelangelo szobrott: csak a fölösleget kell eltávolítani…) Így bukkantak elő néhány barbárfehér festék- és nyersszürke vakolatréteg alól emitt a vakolat és a tégla nonfiguratív foltjai, amott egy névtelen 20. századi muralista alkotása: „A Szent Család kifesti a szobáját, miközben a bútorok tiszták maradnak.”
A Műcsarnok frissen kinevezett igazgatója bizonyára érdeklődéssel követte a Csoport csoport projektjét, amely arra hívta föl a látogatókat, hogy az igazgatói program kiürített vázába illesszék be saját ötleteiket. A kitöltött lapokat egy szellemes gépezet előbb a falon pergő igazgató alá vetítette, majd könyörtelenül ledarálta.
A fotódokumentálásban és közösségi események provokálásában-megörökítésében edzett Tehnica Schweiz és Katarina Šević az apszisban élőkép-színpadot rendeztek be, ahol péntek esténként valódi (bár fa-) szénporral szennyezett barátaikkal A tárna hősei címen egy mélyben rekedt bányászcsapatot személyesítettek meg. A bányászok – hogy démonaikat elűzzék – meséket és legendákat adnak elő szörnyekről, szentekről és pitiáner zsarnokokról. A történetek, a beállítások, a (szénfekete) kellékek a hétközi workshopok művei voltak, a végén a hálás közönség adott tapskoncertet.
Emlékezetes projekt volt még a totálisan szabad sajtót képviselő, a szerzői jogokkal perlekedő fanzine-szerkesztőség (Plágium 2000), a látványosan üzemszerű grafikai hegesztőműhely (The Randomroutines), a párhuzamos vetítések és alkalmi DJ-k hol kontemplatív, hol bulizós terme (BesorolásAlatt), és az Elkerített Terem nem-labirintusa (SzentirmaiVágiSzakács). – Sajnos, a portikuszban elhelyezett Csendautomata (D1618) léghatlan hangszigetelő dobozát részvétlen kezek minden hatkor bezárták; elkerültem a kiállításra meghívott, de arról eleve kivonult antiinstitucionista-anarcho-individuál Sz.A.F. csoport mobil tárlatát befogadó roskatag Barkast is. Kár.
Milyen a (jó) kortárs művészet? Naprakész, újító, provokatív, intellektuális. Odébb tolja a stílus- és műfajhatárokat. Közönségét nagykorú partnernek tekinti, szórakoztatni sem röstell. És mit tesz egy (jó) Műcsarnok? Öreg termeiből friss levegővel árasztja el a pállásra hajlamos művészeti közéletet. Ezen a tavaszon mindez összejött. A Műcsarnok fő hivatásának élt: bilincseket tört le, szabadságot hirdetett, közösséget teremtett. Nem csak az alkotókét, mert az ő – elmélyült odaadáson alapuló – erőfeszítéseiknek mi, látogatók is részei lehettünk.

Jegyzet.
1 Magára az eseményre Vincze László hívta föl a figyelmem, ugyanis hallgatóinknak feladatul adta a kiállítás megismerését és dokumentálását. (A BME Lakótanszék hallgatói által készített kisfilmek a YouTube-on láthatók, keresés: Egyszerű Többség).