Learning from Vernacular
Vitra Design Museum, Weil am Rhein, 2013. 08. – 09. 29.

Szöveg: Zöldi Anna
Fotók: Vitra Design Museum

Kassena Plot, Burkina Faso, fotó: Deidi van Schaewen

A Vitra Campus az utóbbi néhány évtized sztárépítészetének skanzenje – álszent dolog lenne tagadni, hogy hatásos és magával ragadó objektumok sokasága. Pénz, technológia, forma és filozófia foglalata, az alkotó szellem győzelme az anyag felett. A Vitra Design Museum nyár végi kiállítása ennek szándékolt ellenpontját kínálja: a Learning from Vernacular című tárlat a hagyományos közösségek építészetének tanulságait ajánlja megfontolásra – hogy trendkövetés, üzleti szándék, vagy valódi belátás vezeti a világcég managementjét, most ne firtassuk. A renoválás alatt álló Gehry épület, a Vitra design Museum Gallery helyett a Dome ad otthont a 40 darab 1:20 léptékű pompás modellből, és poszternyi méretű fotókból, valamint videokból álló bemutatónak, amely a környezethez alkalmazkodó, helyi anyagok és munkaerő felhasználásával létrehozott, valóban fenntartható építészet mellett érvel. A kurátor, Pierre Frey az EPFL professzora és a gyűjteményt egyebek között magában foglaló Archive of Modern Building igazgatója, a kiállítás katalógusának szerzője mindezt igen látványosan teszi – hiszen környezettudatosság ide vagy oda, a 21. század embere a látvány megszállottja, és ne feledjük: a Vitrában vagyunk.
A befogadó épület, Richard Buckminster Fuller kupolaszerkezete eleve meggyőző érv a racionális építészet mellett, sokkal inkább alátámasztja a kiállítás mondanivalóját, mint Gehry túlformált galéria-épülete. Az egymásba dugott alumíniumcsövekből szerkesztett kupola-szerkezetet a második világháború követelményei ihlették, a ponyva finom geometrikus mintája költői foglalatát adja a vaskosan realisztikus modelleknek. Az école polytechnique fédérale de lausanne (EPFL) több mint 700 darabos gyűjteményéből származó makettek igen távol állnak a kortárs építészeti modellezés minimalista interpretációjától – kő, fa, sár, agyag, festés: a tapintható, és tapintásra ingerlő anyag tobzódása. A modellek inkább szobrai az eredeti épületeknek, melyek maguk is a helyi építőanyagok plasztikus remekművei. A Dél-Afrika, Indonézia, Kína, Egyiptom hagyományos, sokszor a közösség építészetét bemutató alkotások a globalizált piac hatásainak ellenében generációk hosszú során át megőrzött anyagok és formák gazdagsága mellett még egy fontos dologra figyelmeztetnek: a magánbirodalmak helyett a közösségi építészet fontosságára. A kortárs építészet által annyira áhított organikus formálás a valóban organikus, vagyis egymással szoros kapcsolatban élő egyedek által létrehozott közösségi létforma eredménye – ez a 21. század individualizmusba merevedett, saját tulajdonát féltékenyen őrző emberideálja számára spekulatív úton, mégoly elsöprő építészeti tehetség árán sem tűnik elérhetőnek. A posztereken és filmeken szereplő kortárs példák mindegyike szellemiségében is visszanyúl a kollektív építés gyakorlatához. A tablókon az Auburn University’s Rural Studio Alabamában épülő lakó-projektjei, a helyi mesterek és építészek együttműködésével dolgozó indiai Studio Mumbai munkái, Carin Smuts tevékenysége Dél-afrikai településeken, vagy a Kolumbiai építész, Simón Vélez bambusz szerkezetei illusztrálják a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó, részvételi alapú, és ezáltal valóban fenntartható építészetet. A Dome körül Deidi von Schaewen fotókiállítása egészíti ki a Learning from Vernacular kiállítás tanulságait: a sokszor egészen minimális igényeket kielégítő bádogviskók, sátrak külső-belső szépsége messze felülmúlja a kortárs építészet görcsös törekvését a spontaneitás esztétikájára.