Velencei Képzőművészeti Biennálé 2015

Szöveg: Szegő Hanna
Fotók: Szegő Hanna, Sáros László György

Ibrahim Mahama: Out of Boundaries, 2014-15, fotó: Sáros László György

Az idei, 56. Velencei Képzőművészeti Biennálé jelmondatának Okwui Enwezor nigériai kurátor a „Világok jövői” szlogent választotta. A tömör, rengeteg szemcsére bontható kifejezés kapcsán az összesen 89 résztvevő ország mindegyike – akár jövőképet, akár egy aktuális nemzeti-politikai-globális kérdéskört állították fókuszba – a saját hazáját érintő egy-egy elemre fókuszált, emellett mégis megmaradt az összhang, a közös szerepvállalás, a felelősség megosztása. Kitüntetett helyen szerepelt a harmadik világra való figyelem és a migráció, a fenntartható fejlődés, a természet jövője, az individuum-tömeg kontrasztja, az újrahasznosítás, illetve a háborús veszély.
A Giardini területén álló nemzeti pavilonokban a társadalmi felelősséget vállaló művészet kerül előtérbe. A kanadai kiállítás egy zsúfolt térrel a tárgyak felhalmozására, a fogyasztói társadalom következményeire hívja fel a figyelmet. Kurátora, Marie Fraser a háromtagú BGL művészcsoporttal (Jasmin Bilodeau, Sébastien Giguère és Nicolas Laverdière) a Canadissimo projekt keretében egy kisvárosi vegyeskereskedést rendezett be, ahol groteszk módon minden megtalálható, több tízéves élelmiszercsomagok, dobozok és konzervek a 60-as évekből, háztartási kellékek fogadják az első termen áthaladó nézőt, ahonnan a kijutás elengedhetetlen kelléke a műanyag függönyös való átjutás. Innen egy műterembe érkezünk, ahol padlótól plafonig polcok tömkelegén gipsz- és agyagfigurák néznek minket, középen egy hatalmas asztalon festékdobozok tömege. A pavilon területén lévő fát üveggel körbekerítettek, a fa és az üveg közti keskeny területet szintén ezekkel a festékesdobozokkal töltötték fel. A mobil felső szinten egy gépezet egymást keresztező sínpályákon át pénzérméket lök egy üvegfalba, ahol tetris-szerűen, alulról szerveződve idővel egy alakzatot adnak ki.
A francia pavilonban meghökkentő látvány fogadja a látogatót: a hófehér tér közepén, a felülvilágító alatt egy hatalmas fa áll, gyökere egy zsákba zárva. Körülötte lépcsősen elrendezett matracokon lehet megpihenni, figyelni a fát. Csak kis idő után vesszük észre, hogy a fa nagyon lassan mozog. Emma Lavigne kurátor a körforgásra, a természet rendjére, az elmélyülés fontosságára hívja fel a látogató figyelmét. A japán pavilonban Chiharu Shiota installációja egy országimázsként funkcionáló, káprázatosan komplex mű. A plafonról vörös madzagok egymást keresztező hálós szerkezete lóg, a madzagok végét szépen megmunkált antik kulcsok húzzák lefelé. A tér közepén egy facsónak áll, a madzagokról kulcsok omlanak rá egészen a padlóig. Természet és társadalom, őselem és tömegesség egyetlen képbe sűrített paradoxonját látjuk.
Az orosz pavilon első termében egy kétméteres gázmaszk áll, vastag cső vezet belőle a falhoz. A maszk szeméből lassan mozgó, körbetekintő szempár néz. Ezzel a nyomasztó hangulatú, meglehetősen provokatív installációval hívja fel a kiállítás a figyelmet a levegő – és a társadalmi atmoszféra – szennyezettségére. Egy másik terem falát és padlóját digitális installáció borítja. Irina Nakhova – az első női kiállító az orosz pavilon történetében – a katonai terepmintát ötvözi a vörös és a türkizkék kombinációjával, így képezve absztrakt-elmosódott körvonalú épület-,városképeket,utalva a poszt-szovjet érára. Az izraeli kiállításon Tsibi Geva műve a hagyományok megőrzéséről beszél, installációjának elemeit leginkább újrahasznosított tárgyakból nyeri. Az izraeli-palesztin konfliktust is bevonja a térbe, az egymás mellett élés, a multikulturalitás problémáit. A pavilont kívülről autógumikkal borította, ezt az egyszerűség, a védelem és az újrahasznosítás alapelemeként szerepelteti.
A magyar pavilonban Cseke Szilárd térinstallációjának címe: Fenntartható identitások. A termeken átívelő kompozíció különböző magasságokban faltól-falig kifeszített, átlátszó fóliacsövekből áll. Technikai bravúr, ahogyan ezek a 30-40 cm átmérőjű hengerek több méteres távokat átívelve is stabilak maradnak. A hengerek két végén légkeverő biztosítja a folytonos légáramlást, így azok nem csuklanak össze. Belsejükben fehér golyók haladnak lassan oda-vissza, de a golyók mozgása ellenére a légáramlás egyenletes. Az U alakú teremsor közepén, a belső udvarban egy szintén fóliából készült, párna-szerű, üreges tárgy áll, ez a légkeverő rendszer központja. A párna lassan felfújódik és leereszt, mindezt hátulról erős fény világítja meg. A műben individuum és tömeg kontrasztjával, a tömeg általi húzó/szívóerővel, az ellenállás/belesimulás kettős szimbolikájával találkozunk. Az egyik kisebb teremben hanginstalláció erősíti fel a csövekben mozgó golyók súrlódását. A kiállítás erősen hat az érzékekre és a látogatót aktív részvételre, elmélyülésre ösztönzi.
Az Arsenale hatalmas hangárjaiban találkozhatunk a legnevesebb kiállítókkal. Az első teremben Bruce Nauman neon-installációi láthatók, majd a nigériai Karo Akpokiere Afrikához szól egy személyes hangvételű levélben, azt kérve, hogy tanítsa önzetlenségre, nyitottságra, közösségi szellemre. Közli vele továbbá, hogy miután mindezt megkapta, távozzon – mert szükség van a területére, az idejére. A levél aláírója: Európa. Ezt követi Christian Boltanski Animitas című videóinstallációja. Az olasz pavilonban a kiállítók között olyan nevek vannak, mint Mimmo Paladino vagy William Kentridge. A török származású Kutluğ Ataman a mennyezeten lévő igazolványképekből összeállított grandiózus videóinstallációt állít ki, melyet a terem falain a metrón fotózott emberek képei kereteznek. Georg Baselitz hatalmas vásznaira absztrakt, fordított (világ)nézetben tetsző meztelen férfialakokat festett.
Az Arsenaléból kifelé vezető sikátor falait Ibrahim Mahama nigériai művész lenyűgöző alkotása kíséri: szőtt zsákokból összevarrt falvédő, amely puritán gyönyörűségében a gazdag művészi világ ellenpólusa. A világok közti szakadékra reflektál, a nyomor, az egyszerűség, a természet elementáris erejére – az afrikai kurátor egyetemes figyelmeztetésére.