Makovecz látomása mint képtípus
Recenziók az Ernst Múzeum Makovecz-rajzok című kiállításához
Thomas Cole Az építész álma című képén (1840) klasszicista és romantikus (antik és középkori) épületekkel benépesített monumentális tájban gyönyörködik – heverészve – az alkotó. E kép szerint az építész álmodó, az építészet látomás, és nem egyébről képzelődik az ember, bármily parányi is ő maga, mint teremtményei és a teremtett világ harmóniájáról. Egyes képein Cole a civilizáció tárgyait ezért megnövelte (Az óriás kelyhe), a világmindenség arányaihoz igazította. Tájain aranyló fény ragyog át.
A látomásos tájképeknek (és építészetnek) nincs a földön álló emberhez igazított kiindulópontja, koordináta-rendszere. „… mintha valahol másutt is lettem volna” – írja Makovecz Imre Rajzok című mappájának egyik lapján. Fent vagy mélyen lent, kívül és a belsejében is a világnak vagy valamely kicsiny elemének, emberi valója teljességében: ismeretei, emlékei, érzései, tudása és szándékai, vágyai és képzelete egységében.
Az építészetnek megvan az a sajátossága, hogy az alkotónak – gyakorlati szempontból – meg kell mutatnia elképzelt művét több nézőpontból is. Az építész rajzai minden más rajztól ebben eleve különböznek. Azonban amit látomásos rajznak nevezünk, nem csak a nézőpontok összetétele, hanem a képzőművészeti mű egységteremtő képességével rendelkezik. Az egy pontra (a nézőére vagy alkotóéra) szerkesztett kép egyetlen perspektíváját éppen a látomásos művek számolták fel a képzőművészet történetében. A 18. század végén – 19. század elején, amikor a mérnöképítészet intézményesítése nyomán az építészet maga is kitörni szándékozott kereteiből: utópikus, átfogó rendszerekkel és szimbolikus vagy „beszélő” formákkal. A látomás a földi geometria szerint meghatározhatatlan (élet)tereket foglal egységbe. A látomásos kép ezt az egységet síkban mutatja meg, más és más eszközökkel.
Makovecz Imre rajzain a tér nyitott, tájképi. A terek kapcsolatát fotók, rajz, színezés montázsa és kollázsa, és természetesen a tájformák maguk biztosítják. Nézetei a belsőtől a felülnézetig váltakoznak. Egységüket sajátos motívumai teremtik meg: a természet élő és holtnak vélt elemeiből valamint épületek (emlékek vagy tervek) egymásba szervüléséből képződött mutációk. A terek és motívumok lényege az átváltozás-átváltoztatás valamint egyszerre fizikai és metafizikai voltuk, azaz az azonosság. Formáit Makovecz Imre felnagyítja és sokszorozza, tornyoknak, kupoláknak és piramisoknak nevezhetjük őket.
A látomás mint képtípus azonban sajátos módon születik meg az építész rajzain. Motívumai a magyar művészet hagyományához kapcsolódnak: az ornamentális építészetéhez, amelynek már első nagy mestere, Lechner Ödön a régi és a népművészetben élő díszítményekből alkotott architektúrát. Az Iparművészeti Múzeum épületében ugyanis nemcsak sík vagy plasztikus díszítmény az ornamentum, de plasztikus szerkezeti forma, sőt a terek egymásba nyitásának, átmenetének, azaz magának a térnek formája is. Makovecz Imre rajzain föld, víz és ég találkozásai ornamentumként jelennek meg. Az építmények és a világegyetem kapcsolatát ornamensek teremtik meg találkozásuk „szegélyén”, felületén vagy pontjain; s ornamens egy-egy motívum – lény – maga is. Az ornamentum élet: forma, mozgás, kapcsolat és ezek állandósága.
Ennek eredete nemcsak Lechner korának organicista világképében, ornamentikából eredeztetett művészetfogalmában, a művészet ősi formáiban és ezek azóta folyamatosan kimutatható jelenlétében keresendő, hanem Makovecz Imre tanulmányaiban is. Az ember mozgásformáinak feltérképezésekor, az 1960-as évek végén olyan változatos (szárnyas-levelesnek tűnő) alapformákra ismert az építész, amelyek minden élő szervezet világban való létének formáiként, tereiként és ábráiként foghatók fel. Ezek a formák tartalmazzák a mozgás, változás, növekedés, kiterjeszkedés formáit is. Változatosak, de egylényegűek; ebben rejlik ornamentum-voltuk.
Az építész rajzain a tér és foma ornamensben találkoznak. Az ornamentikával Makovecz Imre az ember legelemibb, a környezetéhez való kapcsolódását összefogja a világ összefüggéseit sejtető nagy kapcsolatokkal, s vízióját művészetté transzponálja.
Keserü Katalin
Kedves olvasóink!
A Makovecz emlékszám 45. oldalán a Szegő György által jegyzett szövegrész Keserü Katalin cikkéhez tartozik. Az alábbi – sajnos kimaradt, Makovecz Imre és Hamnvas Béla képei elé (MÉ 2004/2. 349. o.) – szöveg szerzője Szegő György. Az olvasóktól és az érintettektől elnézést kérünk – a szerk.
A szellemtörténetről
Makovecz Imre és Hamvas Béla képei elé
„…mintha valahol másutt is lettem volna” Makovecz Imre
História rovatunk helyén – mert az egész számot kitöltő „rozsda” önmagában is történeti karakterű – ezúttal két szellemtörténeti témát kínálunk: Makovecz Imre rajzait az Ernst Múzeumban és részben az ehhez itt mellékelt írások szerzőjeként Hamvas Béla sorsának képi dokumentumait. A szellemtudományok magyar óriásának elárvult lakásáról készített fotódokumentumok láttán egy laptársunk szerkesztőségében azt kérdezték a fotóstól: „ki az a Hamvas Béla?”. Mi most a szellemi rozsda eltávolításának jegyében Hamvas
„géniuszait” keresve mellékeljük tiszapalkonyai létének dokumentumait, csendesen elmerengve azon, hogy Hamvas műveinek összkiadásán magánszemélyek fáradoznak – igaz, a fiatalok körében Hamvas iránt növekedő érdeklődés eltartja a kiadót (Medio), megteremti a következő kötet kiadását. De ettől a magán-léptéktől nem elválasztható a hiány, hogy Hamvas nem jelent meg világnyelveken. A kiadó a nyomtatott változatokra is rendesen nem kap támogatást. Hivatalosan nincs fenn a neten sem, csak megszállottak írják be egy-egy könyvét. Azaz a rendszerváltás idején megítélt poszthumusz Kossuth-díj ellenére Hamvas szamizdat szerző volt és maradt. A Karnevál francia fordítása kész, de nem akadt kiadóra, a német nyelvűt most Bázel könyvkiállításán fogja szorgalmazni a Medio társkiadója (Editio – tulajdonosa egy Hannoverből hazatelepült magyar). Hamvast nem adtuk ki a Schwerpunkt és más mágikus alkalmak egyikén sem?…
Makovecz Imre Rajzok c. kiállításának katalógusában Keserü Katalin és Gerle János az imaginációt, az építészeti tervezés lényegét járják körül. Keresésüket Hamvas és Makovecz összekapcsolásával szeretném itt kiegészíteni: adalékokkal a 19-20. század szellemtörténeti felfogásáról. A pozitivizmussal szembenálló iskola képviselői szerint az emberiség története egy örök és független szubsztancia, a szellem életének és alakváltozásainak sora. A szellemtörténeti felfogás a történeti összefüggésekben és tényekben tudatosan a folyamatot létrehozó szellemet kívánja megragadni. Lét és tudat kettőssége helyébe az élet oszthatatlan – ha tetszik: misztikus – fogalmát állítja. A szellemtudomány az individuális valóságra koncentrál: a szellem révén önmegvalósító gesztust létrehozó korszak-egyéniségre.
Az élet és a szellem élete az egyes korok kulturális összképében egységként válik az egyén élményévé. Ez az élmény a történelmi megértés formája. Eszköze a fő összefüggések felismerésére képes, teremtő intuíció. És mert a történelmi tények és a szellemtörténész szellemi forrása közös, a megértésnek az önismeret is fontos kulcsa. Valójában a szellem ihlette tudomány és művészet nem is állnak külön. Ezért az analógiák és típusok keresése az „egész” és önmagunk harmóniájának keresése. A Makovecz-rajzok elemei, az akantuszlevél, a nepáli sziklaképződmény, a gótikus katedrális tornya a szellemtörténeti felfogás szerint analógiában állnak. Azon az alapon, hogy létezik egy meghatározó szellem, amely/aki a leszakadó szubjektív szellemeket, a teremtő intuíció hordozóit cselekvésre inspirálja. Legyen az a szerves növekedés alakváltozásait építészeti rajzként látomássá alakító fotográfia, atlantiszi grafika, vagy az átváltozások mélyére látó Karnevál című nagyregény.
Szegő György