Danyi Zoltán író

(1)
Metszőolló, ásó, fűrész, kés. A füvet már korábban lenyírtad, most a fatörzsek, rózsabokrok, fenyők, kerítéslécek tövénél maradt fűszálakat szaggatod, téped, vagdosod késsel. Később az alacsony, vén körtefák tövéből sorra kimetszed a vadhajtásokat, ehhez kell a metszőolló, az ásó, a fűrész. És mire az alkonyat utolér, a kert ápoltabb, gondozottabb, rendezettebb, talán már túlságosan is kiművelt lesz. – Nem könnyű pontosan megállapítani, hogy hol a határ a kert és a durvaság közt.

(5)
Tulajdonképpen nem nagyon érted az egészet. Évekig dolgozol ezekkel a virágokkal és ezekkel a gyümölcsökkel, hogy azután a termést jó pénzért eladd: mintha a tiéd lenne a virág, a gyümölcs, és mintha el lehetne adni a rózsát, az almát.
Van-e itt bármi, ami a miénk, ha még a testünk se az?

(11)
Béke, béke, béke, ismételgetik az elnökök, a vezérek, az államfők. Mögöttük nagy nemzeti lobogók, és már hallani közben az ágyúszót. – Miért nem hagyják dolgozni a kertészt? Nem tudják, hogy nincs semmilyen trikolór? Csak az alkonyba boruló ég, a hosszú kéményekből felszálló füst és a frissen ásott föld van. Meg a hajnali pára a folyón, a hamuval hintett gyalogút és a ritkás fű a hantokon. – Ez a véleményem az úgynevezett nemzeti öntudatról.

(15)
Rózsákkal dolgozok, és nem értem ezt az erőt.
A pusztítás az, amit nem értek, vagy inkább a pusztítás mértéke. Mert úgy látom, hogy létezők tízezreit kell folyamatosan elpusztítani ahhoz, hogy rózsákkal legyen tele mások kertje. Ezért beszéltem a múltkor a rózsák kegyetlenségéről. Néha úgy tűnik, hogy nem is szólnak másról a rózsák, csak a pusztításról: a kicsupálásról, a kiszaggatásról, a levágásról, a lepermetezésről, a kiirtásról. A metszés ezek után már csak ráadás, mint mikor a lerombolt városra a győztesek kitűzik a zászlót.
Lehet, hogy mással kellene foglalkoznom.
Az elnökök legalábbis másról beszélnek. A nemzet felemelkedése, a nemzet megerősödése, a nemzet határok feletti újraegyesítése. Ilyeneket mondanak az elnökök. Rózsákkal dolgozok, és nem értem, mire gondolnak.
A határok felett csak a levegő van.

(16)
Ma teleraktam egy kamiont rózsákkal.

(22)
A Tisza zentai szakaszán megint irtják a fákat.
Az ártéri erdő néhol teljesen eltűnt, a helyén szakadt rongy maradt. Ketten, legfeljebb hárman lehetnek, motorfűrésszel csinálják. Olyan, mint a gépfegyver. A hosszú reccsenés, mellyel egy öreg fa kidől, semmi más hanggal nem összetéveszthető.
A szerb kormány tagjai közben idegesen, kapkodva, hisztérikusan döntenek. Ésszerűség, átgondoltság helyett pánik és félelem érezhető a járvány idején hozott intézkedéseken. Állami vezetők esetén nem biztos, hogy ezek a legjobb kvalitások.
A Tisza zentai szakaszán mindenesetre bőszen irtják a fákat, és tényleg nem tudom, hogy mi erre az ésszerű magyarázat.

(24)
A rózsákról írok, évek óta a rózsákról, és úgy látom, kezd olyanná válni az írásom, mint a tüskés ágak.

(25)
Ma reggel megint vágták a fákat.
Ezek nem normálisak. Egy ideig azon gondolkoztam, mondhatok-e ilyet valakire, hogy nem normális, de valószínűleg már én se vagyok normális, tehát nyugodtan mondhatom. Egyik bolond nyugodtan lehülyézheti a másikat.
Azok se normálisak, akik elhiszik, amit az újságok írnak. Azt írják, hogy ezek beteg fák, azt írják, hogy beteg és öreg és veszélyes fák, és hogy a favágók gondosan megjelölték őket, és csak ezeket a beteg, öreg, veszélyes fákat vágják. Nem jelöltek meg semmit, az újság hülye vagy hazudik. El lehet képzelni, hogy ha ilyen jelentéktelen, mondhatni érdektelen helyi dologban ennyire pontatlanul tájékoztatnak, akkor mi lehet a nagyobb ügyek esetében, az úgynevezett nemzeti fontosságú ügyek esetében.
Többet megtudok a világról, ha kimegyek a kertbe gyomlálni.
A partot lecsupaszították, fakitermelést végeznek lakott területen. Ezt is nyugodtan mondhatom, a szememmel látom, hónapok óta nézem, és a zajukat is hónapok óta hallgatom.
Ha elmegyek, akkor egy valami nem fog hiányozni innen.
A zaj, amit csináltok, egész biztosan nem fog hiányozni a pokolban sem.

(26)
Annak alapján, amennyit írok, napló helyett inkább hónaplónak kellene hívnom ezeket a bejegyzéseket.
Nagy munka folyik a rózsákkal, most van a szemzés ideje, két hónapja nem vettem tollat a kezembe. Tegnap este vettem észre, hogy egy pók a töltőtollam és a tintásüvegem közé fonta kicsi hálóját. – Nem tudom, milyen zsákmányban reménykedhet, de hagyom, nem bántom, egy ideig még úgyis a rózsákkal kell dolgoznom.
Minden reggel fogom a metszőollómat, a rózsák közé megyek, hajolok, görnyedek, guggolok, és közben, ahogy mondani szoktuk, gallyat szedek, vagyis elvirágzott ágakat gyűjtök a szemzéshez. Aztán fogom a kiskapát, a vadrózsák közé megyek, és megint hajolok, görnyedek, guggolok, néha letérdelek, és térden állva dolgozok. Meleg van, izzadok, egyre jobban izzadok, miközben nyitok: a kiskapával elhúzom a földet a vadrózsák gyökérnyakáról, hogy a szemzők be tudják rakni a szemet, azaz a nemes rózsák rügyét, melyet az elvirágzott ágakról szednek le.
Ezt a munkát nevezzük szemzésnek. Ha mindenki jól végzi a dolgát, akkor a következő évben ezekből a vadrózsákból is nemes rózsa lesz, ugyanolyan nemes rózsa, mint amelyekről a gallyakat szedtem.
Ami engem illet, a vadrózsákat jobban szeretem, a következő hónapban azt is megmondom, hogy miért. – Illetve, miért várjak vele, most is megmondhatom, nem érdemes várni semmire.
A vadrózsákat jobban szeretem, mert azokat nem az ember csinálta.