Csányi Vilmos etológus, író

Sokszor említik, hogy az ember az ő végtelen bölcsességével kiemelkedett az állatvilágból. Ezen valamiféle erkölcsi nemesedést, intellektuális felsőbbrendűséget értenek. Sokkal valószínűbb azonban, hogy az erkölcsileg megnemesedett, magukat intellektuálisan magasabbrendűnek vélők kicsiny csoportja a többi embertől különült el, csak ilyen képletesen fejezi ki magát. Kétségtelen, hogy ma már az ember ritkán lakik erdőben, vonzódik a csupa síkból konstruált szürke betonterek meghitt, belső világához, örökös fényben és fülsiketítő zajban érzi a legjobban magát, miközben bölcsességéről elmélkedik. Az is egyértelmű, hogy a nagyobb testű állatokat nem hozta magával, bár lehet, hogy csak szükségből. Egyszer Finnországban voltam egy doktori disszertáció opponenseként, és a doktorandusz meghívott a családjához. Kedves, barátságos emberek, lakótelepen, tízemeletes házban éltek. Amikor a liften felfele igyekeztünk, megjegyeztem, hogy milyen érdekes hosszúkás a lift, itt még egy lovat is fel lehetne vinni. Tényszerűnek, nem humorosnak gondoltam észrevételemet, de a család mind az öt tagjából elképesztően harsogó nevetést váltott ki. Amikor végre lecsillapodtak, értetlenkedő képemet szemlélve széles vigyorokkal kísért magyarázatba fogtak. Az egyik szomszédjuknak a hetedik emeleten tehene van, az erkélyen tartja, de naponta leviszi liften legelni a parkba. A háznak semmi kifogása, mert csendes, tiszta állat, de az önkormányzat tisztviselői aggódnak a legeltetés miatt. Szép példája annak, hogy ha nem korlátozzák ostoba kulturális előírásokkal, azonnal megnyilvánul az ember veleszületett állatszeretete. Emlékszem szép, gyerekkori mesékre is, amelyekben a szegényember egyetlen tehenével, mint jellemző szereplővel volt az események központjában. Tehát dehogyis váltunk ki az állatok közül, néhányukat magunkkal hoztuk, ha kell, még az erkélyen is elférnek. Persze a korai ember igyekezett az ízletesebbeket, rántott húst, tejet, tojást, kacsasültet szolgáltatókat kiválogatni, de jöttek mások is, a macskákat például nem is hívtuk, a kutya meg a legjobb barátunk. Nos, ez a növényekkel is így volt. Otthagytuk az erdőt meg a szavannát, de kedves növényeinket hoztuk és letelepítettük a környezetünkbe. A gabonákat csak megemlítve, sokféle krumpli, paradicsom, paprika, répa, hüvelyes, saláta és fűszernövény jött velünk, és nagyon jól megvagyunk velük, csak ez a betonmánia lenne szerényebb, több hely jutna nekik. Növényekből nemcsak az ehetőket, faraghatókat hoztuk, hanem a szépeket is. Itt van például a rózsa, ami szintén az ember barátja, afféle növénykutya. Harap is a tüskéivel, ha nem megfelelően nyúlunk hozzá. Vannak nagyon szelíd fajták, majdnem tüskétlenek, meg veszedelmesek is, amelyeket éppen kiugróan nagy tüskéik miatt tartunk, ablak alatt a rablók ellen is véd. A rózsa illatos néha, szép virágot nevel, sokat dolgoztak rajta a kertészek, amíg olyan nagy feje nem lett, mint a kelkáposztának, viszont a rózsavirág ehető, amit a kelkáposztáról nem lehet elmondani. Szóval növénykutyája mindenkinek van, aki kerthez jutott, sok ezer fajtából lehet válogatni, és nem csak a nagyfejűek szépek.
Elmesélek egy példát. Nálam van a világ legcsúnyább rózsájának egy példánya. 80. szülinapomon a feleségem és János barátom ajándékképpen Olaszországba, Firenze közelébe hurcolt, én utálom az utazást, de ez egy olasz szőlőgazdaság vendégházába vitt, csupa komfort és magány, tulajdonképpen élveztem. Azt már nem, amikor öten – két kutyánk is velünk volt, Janka és János kutyája, Buborék – lementünk a közeli Firenzébe csak kicsit körülnézni. Ebből nem lett semmi, mert velünk együtt még kétszázezer ember akart Firenze főterén kicsit körülnézni, és csak egymás hátát néztük. Ezért utálom az utazást mellesleg.
Kárpótlásként másnap családom elvitt egy kertészetbe. Ez jó volt, óriási választék, angolul beszélő személyzet, bejárhatatlan nagy terület. János hamar talált magának néhány szép rózsabokrot, azóta is megvannak. Én is nézelődtem, és a rózsák utcájában felfedeztem egy különös növényt, aminek apró keskeny, girbegurba levelei voltak, meg sok tüskéje, nem hasonlított a többire, de a rózsák között volt. Megkérdeztem: ez is rózsa? Igen, válaszolta az udvarias kertészeladó, tetszik magának? Tulajdonképpen tetszik, mondtam, no akkor jöjjön, mutatok egy hasonló sokkal-sokkal szebb fajtát, és belém karolva elvitt egy másik sorhoz, jó messze. Ott igazi rózsakinézetű valakik álltak, levelük egészen apró volt, de szép szabályos. Nézegettem. Megfelel? Nagyon szép mondtam, de én azt kérem, amit először néztem. Kicsit gondterhelt képet vágott, és azt ajánlotta, mutat egy még ennél is szebbet. Messzire cipelt megint, és ott egy még apróbb levelű, tényleg szép kinézetű rózsácskára mutatott. Ez a legszebb! Nézegettem, kínos volt az egész, csak egy növényt akartam, azt, amit először láttam. Emberem lesújtva fogadta döntésemet, arcán fájdalmas, lemondó redőzet vonult át. Rendben, ön dönt.
Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy mi a fenéért árul valaki egy növényt, ha nem akarja eladni. Otthon elő a kompjúter és az internet. Bepötyögtem a rózsa nevét, kiderült, hogy új japán nemesítés, amiről az angol és egyben a világ rózsatermesztőinek nagyasszonya azt írta, hogy ez a világ legcsúnyább rózsája. Olyan, mintha forró vízből húzták volna ki, levelei össze vissza állnak és nem is hasonlítanak a rózsalevelekre, virágai egyszer, tavasszal jelennek meg és egészen aprók, néhány milliméteresek. Nincsen rajta semmi, ami egy rózsát csodálnivalóvá tesz. Puff neki. Tényleg csúnyácska volt, valóban mintha forró vízből rántották volna ki, de volt egyénisége és hozzátartozott a nagyasszony adta titulus. Nem semmi a világ legcsúnyábbénak lenni! Azonnal megszerettem. Itthon elültettem, tavasszal tényleg apró fehér pöttyök jelentek meg rajta, mint virágok. De jó érzi magát, szép zöld, erőteljesen növekszik és nagyon jóban vagyunk.
Megemlítem, hogy a rózsák nagyon ragaszkodnak az élethez. Egyszer, réges-régen, még kívül az Unión, nógrádi kertembe szerettem volna néhány különleges rózsát. Akkor már lehetett interneten rendelni, megnéztem hát a német Kordes cég ajánlatait. Ez Európában talán a leghíresebb rózsatermesztő vállalat. Óriási kínálatból választottam, napokig tartott. Pénzt utaltam, értesítettek, hogy pontosan mikor küldik, még a csomag postai ragszámát is megírták. Amikor úgy gondoltam, hogy már megérkezett érdeklődtem a vámnál. – Hogyan tetszik azt képzelni? Itt milliónyi csomag van, honnan tudhatnánk melyikre tetszik várni? Türelem – volt a kedves válasz. Itt közvetlen beavatkozás, fortélyos erő, női személyiség szükségeltetik. Éva elment a vámhivatalba. Mint mesélte, sikerült egy kedves, aranyos, növénybarát vámos hölggyel megismerkedni, aki elmondta, hogy előbb jön a „növényes”, megtekinti a küldeményt, és ha nem találja veszélyesnek a hazai mezőgazdaságra, akkor engedélyt ad a kézbesítésre. Gyakran jön, havonta. Kétségbeestem: ezek élő növények, naponta kell nekik napfény. Jó, víz csak hetente. Éva vigasztalt, ne aggódjak, a vámos hölgy olyan kedves volt, felírta a ragszámot, és ha elment a növényes, akkor ő maga fogja a sok csomag közül a mienket kikeresni és telefonál. Női szolidaritás, oh. Teltek a napok, a hetek, semmi, sürgettem Évát, menjen be a kedves hölgyhöz, hátha, de nem ment, mert az megígérte neki, hogy telefonál. Női hiszékenység, oh. A hatodik hét elmúltával határozottan ragaszkodtam a személyes sürgetéshez, az a kurva növényes már régen elmehetett. Éva ment, hazajött és üdvözült mosollyal egy csomagot nyomott a kezembe. Itt van, fel volt neki írva egy cédulára az íróasztalán, csak valahogy letakaródott. Letakaródott. Női rendszeretet, oh. Kibontottam a csomagot, a hatféle rózsát teljesen kiszáradt állapotban találtam, nemcsak a sötétben kihajtott sárga levelek és a gyökerek száradtak el, de még a vesszők is összezsugorodtak. Ezeket ki lehet dobni, állapítottam meg szomorúan. Szerencsére éppen aznap látogatott meg egy kertész ismerősöm, aki meglepetésemre határozottan javasolta, hogy némi áztatás után ültessem el növényeket. Ezt nem hiszem el, elszáradt kóróból nem lesz növény! Ültesd el és meglátod. Ültettem és megláttam. Néhány hét múlva a kiszáradt pálcikákon rügyek jelentek meg, és volt olyan, amelyik még abban az évben virágzott. A rózsa akar élni, és tud is.
Ezen ismeretek birtokában néhány évvel később, amikor egy Schneewittchen nevű, hófehér, gazdagon virágzó rózsafát átültettem, de a művelet közben sok szerencsétlen körülmény egybeesése miatt leszakadt a méternél is hosszabb főgyökér, és csak egy kis csonk, néhány szállal emlékeztetett rá, némi metszés után habozás nélkül elültettem új helyére. Virágzott is még abban az évben.
Almádi kertemből is van hasonló rózsatörténetem. Amikor ideköltöztünk, nógrádi kertemből az új tulajdonos engedélyével néhány kisebb bokrot, évelőt magammal hoztam az új, leendő kertbe, idővel megtalálták a helyüket és azóta is jól vannak. Télen költöztünk, kora tavasszal szedtem ki a növényeket, persze gyorsan, kapkodva. Almádiban még semmi se volt készen, és teljesen megfeledkeztem egyik kedvencemről, a Habsburg rózsáról. Gyönyörű fajta, pirosasan erezett, virágzás közben színváltó, sok, nagyméretű, illatos virággal. Néha eszembe jutott, de azzal hessegettem el az aggodalmat, hogy majd veszek új töveket valahol Európában. Eltelt vagy két év. Egyszer csak rádöbbentem, hogy már egészen szemrevaló az új kertem, de hiányzik belőle a Habsburg rózsa. Kompjúter, internet, Kordes. A bőséges kínálatból hiányzott a kedvencem. Sebaj, emlékeztem, hogy a nemesítője Georges Delbard francia kertész volt, biztosan él még, de legalább utódainak van kertészete, megkeresem őket. Van kertészetük, Delbard akkor alapította, amikor én születtem, de annyiféle fajtát nemesített, hogy azt az örökösök se képesek számontartani. A Habsburg rózsát például már el is felejtették. Vissza Kordesékhez, mindig nagyon precízek, segítőkészek voltak. Írtam nekik egy hosszú levelet, emailfordultával válaszoltak is. Igen, emlékeznek rá, az újabb fajták kiszorították, nekik már régen nincsen, de ismernek egy osztrák nemesítőt, kis kertészete van, régi fajták specialistája, ha neki nincs, akkor sehol. Megadták a címet, újabb levelezés, újabb kudarc. Közben ugye a fél internetet bejártam, és ráakadtam egy Habsburg rózsa fényképre, amit egy rózsakedvelő feltett a netre, mert nagyon szép, de ő csak nézegeti, kertje sincs.
Talán megvan még a régi példányom Nógrádban! Bár ez is bizonytalan. Lehet, hogy később elmesélem, miért, de időközben a nógrádi kert lepusztult, az épületeket nagyrészt elbontották, a kisebb, szebb növényeket jószándékú, kertbarát emberek magukhoz vették, a fák többnyire megmaradtak, de az egész kertet ellepték az embermagasra nőtt gyomnövények, értesültünk nógrádi ismerőseinktől. A rossz hírek ellenére úgy gondoltam, a rózsák talán ezt is kibírták, és van ott egy sok éves, erős Habsburg tő, elkérem a tulajdonostól, kiszedem, átültetem és kész. Az engedély hamar megvolt, köszönet érte, és egy augusztusi délelőtt Évával meg egy barátnőnkkel megérkeztünk a tett színhelyére. A kapu ugyan nyitva volt, de a romok és a gyomok között elég nehezen találtam meg szegény, jobb sorsra érdemes Habsburgomat. A gyomok alján kókadt egy vastag, sok éves tő, két-három igencsak hanyatló ágacskával. A magas kórók eltakarták a napot, minden rózsa éltető elemét. Most kell kitérjek az aktuális körülményekre, 11 óra volt, napsütés, 32 fok, növekedő meleg, kiszáradt agyagos talaj, és én 84 évesen, valamint két, értem aggódó hölgy, akik szemrevételezve a helyzetet azonnal utasítottak a hazatérésre, csak nem képzelem, hogy ezt, mondták némi megvetéssel, ki tudom innen szedni. Képzeltem. Felkészültem. Vittem egy kis kerti lapátocskát, számítva lágy, jó szagú talajra, már nem tudom miért. A lányokat elhessegettem és nekiálltam az agyagkőbevésett rózsatövet kiszedni. Az ember azzal is kiemelkedett az állatvilágból, hogy teljesen reménytelen, erejét biztosan meghaladó feladatoktól sem riad vissza. Aztán néha sikerül. Ez a viselkedés nagyon előnyös lehet egy közösség számára, melynek értelmesebb része belátja, hogy a feladat megoldhatatlan, kár az energiáikat erre pazarolni, de ha egy habókos ürge mégis nekiáll, akkor körülveszik és biztatják, hátha az idiótának sikerül, és akkor nekik is jó lesz. Szóval az evolúció alapozta meg az efféle viselkedést. Az enyémet is. Mintegy két óra telt el, kaparással, ásásnak nem mondhatom, a hőmérséklet 36 fokra emelkedett, engem is körülvettek a hölgyek kisebb távolságról, és ami igazán ijesztő volt, elhallgattak. Az elején még biztattak, hogy gyorsan hagyjam abba, ha normális vagyok, de ahogy múlt az idő, egyre csendesebbek lettek, már nem is ecsetelték, hogy mekkora baromság, amit csinálok, időnként letörölték homlokukról a verejtéket, sóhajtottak egyet-egyet, néztek, nem beszéltek.
Nem szoktam feladni, kés is volt nálam, meg lapátka, és ez nem kő, hanem csak agyag, ha most kemény is, mint a kő, ki kell jöjjön az a rózsa. Térdepelve véstem, a második óra végére sikerült a tövet körbeásnom és megfelelő mélységben a főgyökeret elnyiszálnom, kibukott a rózsatő. Örömömben nagyot kiáltottam és hanyatt vetettem magam, mert végre megvan, és kurva nehéz volt. A hölgyek félreértették, visítva rohantak hozzám, hívjad a mentőt, mondta mindkettő a másiknak. Én röhögtem, ilyenkor mindig. Kerti örömök.
Otthon, Almádiban ketté lehetett osztani a zsákmányt, most két nagyon szép Habsburg rózsám van megint.