Az építettség és a térhasználat határai a székelyföldi borvízfürdők esetében

Szöveg: Rab Sarolta

Az erdélyi hegyvidéki gyógyfürdők, Közép-Kelet Európa más kiemelt természeti környezeteihez hasonlóan, a polgárosodó 19. században épültek ki és váltak széles körben ismertté. Korabeli épített örökségük, a sétányok, pavilonok, villák és fürdők, leromlott állapotban ugyan, de még a mai napig is fennmaradtak a nagyobb fürdőtelepülésekben. Míg az utóbbiak tovább fejlődtek, addig a térség valószínűsíthetően kisebb-nagyobb magáncélú, családi- illetve szűk közösségeket kiszolgáló fürdőkkel is rendelkezett, amelyek viszont nem maradtak fenn. A kétezres évektől népi fürdőként, külső kezdeményezésre, elkezdődött a kisméretű, természetközeli fürdők építése, a települések határában és a turistaútvonalak mentén. Mivel a polgáriaktól eltérően a népi fürdők építészete bizonytalan, sokszor csak egy természetesen kialakult gödör volt, épített elemek nélkül, vagy minimális beavatkozásokkal, ezért a ma épülők a helyiek emlékezetében megmaradt egykori fürdők szabad értelmezésű térbeli konstrukciói. Az ökologikus anyagokból álló építmények a helyi építési technológiáknak és a külföldi hasonló mintáknak sajátos tájépítészeti ötvözetei. Használati kultúrájuk jelenleg is alakulóban van. A cél ennek az építészetileg még kevéssé kutatott, a szakma határterületén levő zónának a feltérképezése, a hozzá tartozó szakirodalommal együtt, a tájjal való viszony, a helyi anyagok, technológia és közösségi hagyományok nézőpontjából.