…és ki emlékszik még arra a sárga kerti padra?

Ökodesign, új paradigma?

Szöveg: Zalavári József DLA

Az 1954-es futball világbajnokság döntőjében a német csapat legyőzte aranycsapatot. A számos legenda ellenére a vereség valószínűleg a második félidőben, a német válogatott által akkor először viselt, hosszas kísérletek alapján tervezett új típusú csavarozható stoplikkal felszerelt Adidas focicipők voltak. Vagyis a vereségünk okát valószínűleg a designban kell keresnünk.

A design természetéről való gondolkodás ma már nem csak a designerek privilégiuma. A design szellemi alapjaira, társadalmi, környezeti hatásaira, működésének törvényszerűségeire és az ezt éltető pragmatikus design menedzsmentre ma inkább követőként vagy inkább külső szemlélőként és elemzőként tekint egy a posztmodern és a posztmodern után szerveződött design elméleti szaktudomány. Kivételek, akik még kortársainkként folytatják e hagyományt, mint Ron Arad, Hartmut Esslinger, Ross Lovegrove, Naoto Fukusawa, Jasper Morrison – itthon az építészek közül Ekler Dezső –, ők a szakmájuk egy-egy különös, legújabb vetületének megvilágításával inkább erősítik ezt a szabályt.
A modern design – és ebbe beleértendő az építészet is – legnagyobbjai a praxissal párhuzamosan elméleti és filozófiai szinten mind egyaránt magas szinten gondolkodtak szakmájukról. Louis Sullivan, Frank Lloyd Wright, Le Corbusier, Cristopher Alexander, Tadao Ando, Shigeru Ban, Peter Zumthor építészek, Tomas Maldonado, Raymond Loewy, Dieter Rams, Kenji Ekuan, Jay Doblin, Victor Papanek, Ettore Sottsas, Alessandro Mendini, Mario Botta designerek a szakmájuk művelése során és gyakorlati tapasztalataikra alapozva fejtették ki koruk általános érvényességű szakelméleti téziseit. Az utolsó nagy elméleti gondolkodó az építészetben talán Charles Jencks volt, aki design evolúciós modelljében, az egyre széttartó személyes stílusáramlatok feltárásával a posztmodern jövő világképét vetítette elénk.